Titkok és határok

A mediációs ülés első lépései közé tartozik a titoktartási papír aláírása. A mediátor ezzel vállalja, hogy semmit nem ad tovább senkinek, ami az ülés alatt elhangzik, az ott is marad. Látatlanban teszi ezt, mivel fogalma sincs arról, hogy mi minden fog elhangozni.

A képzés során sokat beszéltünk erről, elsősorban a gyermekvédelem szemszögéből. Munkám során is kötelez a titoktartás - egy bizonyos határig. A jelentési kötelezettség előrébb való, hiszen csak akkor tudok segíteni egy bántalmazott gyereknek, ha jelzem az abúzust. Ezt minden esetben el is mondom a fiataloknak. A mediáció más, hiszen ott teljesen eltérő okból és célból vagyok jelen.

Példa: válási mediáció, indulatok, frusztráció, harag. 2 gyerek, az egyikkel sok a probléma. Az ülés során kiderül, hogy a szülők eltérő nevelési stratégiát alkalmaznak, apuka néha a tehetetlenségét agresszióval vezeti le, elsősorban a problémás gyerek kárára. Vállaltam a titoktartást, tehát nem tehetem meg, hogy az ülés után szaladok a Gyermekjóléti Szolgálathoz. Nem javasolhatok, nem mondhatom apukának, hogy kérjen pszichológusi segítséget, nem is ítélkezhetek, nem mondhatom, hogy hékás, ilyet nem csinálunk, milyen dolog ez! Egyetlen dolgot tehetek mediátorként: tárgyilagosan tájékoztathatom apukát, hogy ez a mai gyermekvédelmi törvény szerint nem elfogadható, ilyen és ilyen következményei lehetnek. Nagyon óvatosan szabad csak ezt alkalmazni, hogy tényleg csupán a tájékoztatás legyen a célja a mondatnak, és nem az ítélkezés.

Tisztában kell lennie a mediátornak a saját határaival, kellő önismeret hiányában bele sem szabad vágni. Tudnom kell, hogy hol van az a pont, amikor felállok, és azt mondom, hogy ennyi volt, berekesztem az ülést, ilyen körülmények között nem tudom folytatni a mediációt. Ilyen pont nálam a pedofília, és a megsemmisítő agresszió. Nem tudom elfogadni, ha valaki módszeresen és kíméletlenül teszi tönkre a gyerekét, azzal a céllal, hogy fájdalmat okozzon, hogy megsemmisítse őt.

A titoktartás viszont akkor is érvényben marad, akkor is be kell tartani, ha nem vezettem végig az ülést. Nem volt még ilyenre példa, és remélem, hogy nem is lesz. Tudnom kell viszont, hogy mikor érek el a saját határaimhoz, és mi akkor a teendő.

A mediátor pártatlan

Egyszerűnek hangzó kijelentés, és természetes is. Persze, hogy pártatlan a mediátor, hiszen nem azért ül ott, hogy eldöntse, kinek van igaza. Nem nyomozó, és nem is bíró. Viszont ember ő is, erkölcsi és morális érzékkel megáldva. Nehéz pártatlannak maradni, amikor az egyik fél olyasmit mond, amire magánemberként muszáj lenne reagálni. Például: Ugyan már, egy-két pofon a legjobb kapcsolatban is elcsattan! Hm.

Ezt a mondatot nem szabad felhívásnak tekinteni, tilos lereagálni. Van információtartalma, aminek a mentén tovább lehet haladni. Felvet olyan kérdéseket, amelyek valószínűleg mindkét fél számára fontosak, és amikről valószínűleg nem beszélhettek eddig nyíltan, mert a túlzott érzelmi és indulati töltet akadályozta őket. A mediáció során ezek az indulatok leválnak a mondatokról, és új alapra helyezik a beszélgetést. Ha erre az ülés során nem az a válasz, hogy persze, mert neked csak az agresszió a megoldás, hanem az, hogy nekem nagyon rosszul esik, amikor látom, hogy eluralkodik rajtad az agresszió, akkor onnan már csak egy lépés a nyílt, őszinte kommunikáció.

Nem szabad a mediátornak megijednie, amikor az ülés során ilyesmit hall. A mondat is és a helyzet is nagyon életszerű, tehát nagy eséllyel hangzik el a mediáció során.