"Nincsen olyan óvatos lépés, mely omlást ne indítana..." *

Avagy nyílt sebekben nem vájkálunk.

Tegnap beszélgettem valakivel, aki most tanulja a gyermekvédelem gyakorlati részét (az elméletit már megtanulta), és azt kérdezte, hogy hogy is zajlik egy első találkozás. Gondolkodtam a válaszon, és nagyon nehéz bármi olyan dolgot mondani, ami általános érvényű, de azért lehet:

1. elvárások, lehetőségek tisztázása. A beszélgetést mindig én kezdem azzal, hogy elmondom, ki vagyok, miért vagyok ott, mit tudok nyújtani, mit jelent a titoktartási kötelezettség...

2. megkérdezem, hogy mit gondol minderről, érti-e, stb. Utána övé a szó. Nem teszek fel konkrét kérdést, mert nagyon sok minden kiderül abból, hogyan kezdi a történetét. 

3. tudatosítom magamban, hogy nem azért ül ott, hogy az én kíváncsiságomat kielégítse. Lehet, hogy olyan témáról lesz szó, ami engem érdekel, szeretnék többet tudni róla (pl. droghasználat, függőség...), de nem a velem szemben ülő dolga, hogy bővítse az ismereteimet. A problémájáról van szó.

4. csak azzal foglalkozunk, ami valamilyen formában szóba került. Ide tartozik az is, ami látványosan nem került szóba. 

5. nyílt végű kérdéseket szabad csak feltenni, kivéve, ha valamilyen tényt szükséges tisztázni.

6. ha úgy látom, hogy valamilyen érzelmi trauma dolgozik a háttérben, akkor az a cél, hogy a partner megnyugodjon, nem szabad belekérdezni, mert ott és akkor nem tudok mit kezdeni az elfojtott érzelmek felszínre kerülésével. Sokat ronthatok az amúgy is nehéz helyzetén egy tapintatlan kérdéssel. Erre utal az, hogy nyílt sebekben nem vájkálunk. És ez a legnehezebb. 

      Volt egy abúzus-gyanús esetem. A tanuló be volt zárkózva, hárított minden kísérletet arra, hogy beszéljen magáról. Elértünk egy olyan pontig, ahol visszajeleztem neki azt, amit a beszélgetés során tapasztaltam. Elmondtam, hogy látom, hogy történt vele valami nemrég, látom, hogy ez nagyon nehéz neki. Megkérdeztem, hogy van-e valaki a környezetében, akivel meg tudja mindezt beszélni. Ekkor elkezdett könnyezni, de még mindig nem nézett rám. Azt válaszolta, hogy senkivel nem tud erről beszélni, senkiben sem lehet megbízni. 

Ez nem felhívás volt arra, hogy bizonyítsam, hogy márpedig bennem bízhat, én vagyok a megfelelő ember. Ez egy tény volt a számára. Senkiben nem lehet megbízni. El kellett fogadnom. Megnyugtattam, hogy nem fogom faggatni, nem kell nekem elmondania semmit, ha nem szeretné, de megtalál, ha meggondolja magát. És elmondtam azt is, hogy bár nem úgy látja most, de szüksége lesz valakire, ezért pszichológushoz irányítottam. Azt mondta, hogy elmegy, ha muszáj. El is ment.

7. nem az én feladatom az, hogy - ha nem vészhelyzet áll fenn - meghatározzam a továbbiakat. Az dönt, akinél a probléma van. Én annyit tudok tenni, hogy elmondom a saját kompetenciáimat, azokat a területeket, ahol segíteni tudok. Ha szeretne velem együtt dolgozni, akkor ezt konkretizáljuk. Ha nem, akkor kitaláljuk, hogy ki lenne a megfelelő ember. 

Arra nagyon szoktam vigyázni, hogy a hangulat végig nyugodt maradjon, szinte baráti. És őszinte. 
Ez a felsorolás természetesen nem teljes, és tudom, hogy nem is túl részletes, később talán kibővítem még. Egy irányvonal inkább, egy olyan irány, ami nekem bevált. Rengeteg egyéb módszer van a kapcsolatteremtéshez, de mielőtt valaki elkezdené a gyakorlatban, mindenképp végig kell gondolnia, hogy mit csinál, és azt miért csinálja. És ezt nem tanítják meg az egyetemen.  

*Nádas Péter: A fotográfia szép története, 146.

Bárcsak foghatnám a kezed

 

Meddig  kísérhetünk valakit az úton? Ez a segítő kapcsolat legnehezebb kérdése. Az a jellemző ránk, emberekre, hogy akiért erőfeszítéseket teszünk, az fontossá válik a számunkra, és ha valaki fontos nekünk, akkor ott akarunk lenni mellette, hogy megóvjuk, fogjuk a kezét, megvédjük mindentől. Többek között erről is szól a Buffy, a vámpírok réme című sorozat. Néhány infó a wikipedia-ról annak, aki esetleg nem ismeri:

"A történet egy lányról szól, aki egy misztikus hatalom birtokába kerül: ő lesz a Vadász, akinek feladata megvédeni az emberiséget a vámpíroktól és más démonoktól. Buffy Summers egy átlagos, szőke amerikai gimnazistalány – a szülei elváltak, az édesanyjával – aki egy galériát vezet – egy kaliforniai kisvárosba, Sunnydale-be költöznek. A Sunnydale gimnázium akkori könyvtárosa közli Buffy-val, hogy a legenda szerint ő az új „kiválasztott”, a következő Vadász (Slayer). Buffy mindezt nem veszi komolyan, amíg vámpírok meg nem támadják, ő pedig felfedezi, hogy természetfeletti ereje, gyorsasága és ügyessége révén könnyedén végez velük, minden félelem nélkül.

A könyvtáros, Rupert Giles lesz Buffy Figyelője (watcher), aki tudása és a démonok, varázstárgyak, átkok fölötti ismerete lévén segíti Buffy küzdelmeit. Buffy két osztálytársa, a félénk Willow (Alyson Hannigan) és a csetlő-botló Xander (Nicholas Brendon) is csatlakoznak a vámpírvadász-kommandóhoz."

Giles 7 évadon keresztül segíti Buffy munkáját, illetve az életét is. Tanító, mester, harcostárs és apa, attól függ, éppen mire van szüksége. Erről szól az élete. A 6. évadban van egy epizód (Once more with feeling), amelynek az az alap sztorija, hogy valaki megidézett egy olyan démont, aki mindenkit dalra és táncra fakaszt. Maga a történet elég butuska, mégis döntő jelentőségű az egész évad szempontjából. Dalban ugyanis nem lehet hazudni. A szereplők sorra éneklik el mindazt, amit eddig nem mondtak ki, talán még maguknak sem fogalmaztak meg. A belinkelt dal egyrészt Giles vallomása arról, hogy nem maradhat, el kell mennie, mert Buffy miatta nem fejlődik, minden megoldást tőle vár, teljes függésben élnek, másrészt pedig Tara felismerése arról, hogy Willow felejtő bűbájt használt ellene, belenyúlt az emlékeibe, kitörölte azt, ami konfliktust okozott köztük. Ő is dalban fogalmazza meg, hogy bármennyire szereti is Willow-t, nem maradhatnak együtt. 

Amiért én most itt erről írok az a Giles - Buffy kapcsolat. Van egy gimnazista lány, aki küzd a démonokkal, küzd a sötétséggel, és van a segítő, aki mellette áll. De meddig terjed a segítő kompetenciája? A legnehezebb azt kimondani, hogy eddig kísértem őt, ez az a pont, ahol elengedem a kezét. A segítő kapcsolat nem apa-gyerek viszony, amire Giles vágyik, hanem egy olyan szövetség, ami egy konkrét probléma legyőzésére köttetett. Az, hogy már nem segíti, hanem hátráltatja Buffyt, nem egy hirtelen felismerés volt, sok apró jel előzte meg: olyankor is a segítőjéhez fordult Buffy, amikor teljesen indokolatlan volt, például tőle várta, hogy megoldja a húgával való konfliktust, hogy befizesse a számlákat, hogy folyamatosan ott legyen, ha kell, és rögtön menjen el, ha nem kell. 

Egy idézet a dalszövegből:

"Utad még járatlan és nehéz lesz
Képes vagy legyőzni, de soha nem teszed

Mert miattam nem haladsz előre
Bárcsak tudnám a jó szavakat
Melyek utadon elkísérhetnének
Bárcsak apád lehetnék
És foghatnám kezedet
Bárcsak maradhatnék

De tudom, nem lehet

Mert utadban állok
A körötted levő kiáltásokat nem hallhatod
Mert tudod, azzal én foglalkozom
Így csak fekszel ott ahelyett, hogy emelt fővel járnál"

A segítő nem védheti meg a védencét a külvilágtól, és ezt nagyon nehéz elfogadni, belátni. Mindenki átesik ezen, aki fiatalokkal, gyerekekkel foglalkozik, én magam is. Találkozom diákokkal, akik magányosak, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy valakinek őszintén elmondják a gondolataikat, félelmeiket. Az én munkám az, hogy meghallgassam, meghalljam őket, és azt hiszem, ez a világ egyik legjobb munkája. De munka, nem az életem.

Csak akkor működik megfelelően, ha felállítom és tartom a határokat, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, mint Giles, aki túl közel került Buffyhoz, mert akkor sokkal fájdalmasabb az el- (és le-) válás, és még árthatok is vele. Volt már nekem is olyan gondolatom, hogy ezt a gyereket legszívesebben örökbe fogadnám, hazavinném, és mostantól megóvnám mindentől. Nem tenném meg, de az érzés ott van. Giles akkor tudta kimondani, hogy mennie kell, amikor belátta, hogy nem a segítője, hanem az apja szeretne lenni Buffynak. Elmegy, de abban a pillanatban visszajön, ahogy valódi szükség lesz rá. 

Ez a sorozat nagyon szépen mutatja be azt az utat, amit a segítő és a védence bejárnak, és ez a dal ennek az esszenciája. Az, hogy közben nézhetjük, ahogy Sarah Michelle Gellar tornázik a háttérben, a ráadás ajándék...