Bárcsak foghatnám a kezed

 

Meddig  kísérhetünk valakit az úton? Ez a segítő kapcsolat legnehezebb kérdése. Az a jellemző ránk, emberekre, hogy akiért erőfeszítéseket teszünk, az fontossá válik a számunkra, és ha valaki fontos nekünk, akkor ott akarunk lenni mellette, hogy megóvjuk, fogjuk a kezét, megvédjük mindentől. Többek között erről is szól a Buffy, a vámpírok réme című sorozat. Néhány infó a wikipedia-ról annak, aki esetleg nem ismeri:

"A történet egy lányról szól, aki egy misztikus hatalom birtokába kerül: ő lesz a Vadász, akinek feladata megvédeni az emberiséget a vámpíroktól és más démonoktól. Buffy Summers egy átlagos, szőke amerikai gimnazistalány – a szülei elváltak, az édesanyjával – aki egy galériát vezet – egy kaliforniai kisvárosba, Sunnydale-be költöznek. A Sunnydale gimnázium akkori könyvtárosa közli Buffy-val, hogy a legenda szerint ő az új „kiválasztott”, a következő Vadász (Slayer). Buffy mindezt nem veszi komolyan, amíg vámpírok meg nem támadják, ő pedig felfedezi, hogy természetfeletti ereje, gyorsasága és ügyessége révén könnyedén végez velük, minden félelem nélkül.

A könyvtáros, Rupert Giles lesz Buffy Figyelője (watcher), aki tudása és a démonok, varázstárgyak, átkok fölötti ismerete lévén segíti Buffy küzdelmeit. Buffy két osztálytársa, a félénk Willow (Alyson Hannigan) és a csetlő-botló Xander (Nicholas Brendon) is csatlakoznak a vámpírvadász-kommandóhoz."

Giles 7 évadon keresztül segíti Buffy munkáját, illetve az életét is. Tanító, mester, harcostárs és apa, attól függ, éppen mire van szüksége. Erről szól az élete. A 6. évadban van egy epizód (Once more with feeling), amelynek az az alap sztorija, hogy valaki megidézett egy olyan démont, aki mindenkit dalra és táncra fakaszt. Maga a történet elég butuska, mégis döntő jelentőségű az egész évad szempontjából. Dalban ugyanis nem lehet hazudni. A szereplők sorra éneklik el mindazt, amit eddig nem mondtak ki, talán még maguknak sem fogalmaztak meg. A belinkelt dal egyrészt Giles vallomása arról, hogy nem maradhat, el kell mennie, mert Buffy miatta nem fejlődik, minden megoldást tőle vár, teljes függésben élnek, másrészt pedig Tara felismerése arról, hogy Willow felejtő bűbájt használt ellene, belenyúlt az emlékeibe, kitörölte azt, ami konfliktust okozott köztük. Ő is dalban fogalmazza meg, hogy bármennyire szereti is Willow-t, nem maradhatnak együtt. 

Amiért én most itt erről írok az a Giles - Buffy kapcsolat. Van egy gimnazista lány, aki küzd a démonokkal, küzd a sötétséggel, és van a segítő, aki mellette áll. De meddig terjed a segítő kompetenciája? A legnehezebb azt kimondani, hogy eddig kísértem őt, ez az a pont, ahol elengedem a kezét. A segítő kapcsolat nem apa-gyerek viszony, amire Giles vágyik, hanem egy olyan szövetség, ami egy konkrét probléma legyőzésére köttetett. Az, hogy már nem segíti, hanem hátráltatja Buffyt, nem egy hirtelen felismerés volt, sok apró jel előzte meg: olyankor is a segítőjéhez fordult Buffy, amikor teljesen indokolatlan volt, például tőle várta, hogy megoldja a húgával való konfliktust, hogy befizesse a számlákat, hogy folyamatosan ott legyen, ha kell, és rögtön menjen el, ha nem kell. 

Egy idézet a dalszövegből:

"Utad még járatlan és nehéz lesz
Képes vagy legyőzni, de soha nem teszed

Mert miattam nem haladsz előre
Bárcsak tudnám a jó szavakat
Melyek utadon elkísérhetnének
Bárcsak apád lehetnék
És foghatnám kezedet
Bárcsak maradhatnék

De tudom, nem lehet

Mert utadban állok
A körötted levő kiáltásokat nem hallhatod
Mert tudod, azzal én foglalkozom
Így csak fekszel ott ahelyett, hogy emelt fővel járnál"

A segítő nem védheti meg a védencét a külvilágtól, és ezt nagyon nehéz elfogadni, belátni. Mindenki átesik ezen, aki fiatalokkal, gyerekekkel foglalkozik, én magam is. Találkozom diákokkal, akik magányosak, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy valakinek őszintén elmondják a gondolataikat, félelmeiket. Az én munkám az, hogy meghallgassam, meghalljam őket, és azt hiszem, ez a világ egyik legjobb munkája. De munka, nem az életem.

Csak akkor működik megfelelően, ha felállítom és tartom a határokat, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, mint Giles, aki túl közel került Buffyhoz, mert akkor sokkal fájdalmasabb az el- (és le-) válás, és még árthatok is vele. Volt már nekem is olyan gondolatom, hogy ezt a gyereket legszívesebben örökbe fogadnám, hazavinném, és mostantól megóvnám mindentől. Nem tenném meg, de az érzés ott van. Giles akkor tudta kimondani, hogy mennie kell, amikor belátta, hogy nem a segítője, hanem az apja szeretne lenni Buffynak. Elmegy, de abban a pillanatban visszajön, ahogy valódi szükség lesz rá. 

Ez a sorozat nagyon szépen mutatja be azt az utat, amit a segítő és a védence bejárnak, és ez a dal ennek az esszenciája. Az, hogy közben nézhetjük, ahogy Sarah Michelle Gellar tornázik a háttérben, a ráadás ajándék...

Egy példa az előbbire

Fültanúja voltam munkám során az alábbi párbeszédnek:

Diáklány (12 év): anya mindenért ideges lesz, kiabál, még meg is üt néha, ezért elmentem otthonról, már nem bírtam.

Tanárnő (40 körül): Segítened kell anyukádnak neked is! Tanulj rendesen, vigyél haza jó jegyeket, akkor biztos örülni fog. És a szobádban is tarts mindig rendet...

A lány összezuhanása szívbemarkoló volt. Szinte hallottam, ahogy nagy csattanással lehúzza a  redőnyt maga előtt. A következő beszélgetésünkre nem invitáltam meg a tanárnőt.

Kommunikációs gátak

Mindenki ismeri az érzést, amikor egy beszélgetésnek hirtelen vége szakad, nem is igazán tudni, hogy miért. 

Okos emberek összegyűjtötték azokat a gátakat, amelyek biztos, hogy megakasztják a kommunikációt. Ezek főleg egy segítő beszélgetés kapcsán veszélyesek, mert elbizonytalanítják, kizökkentik a feleket. Ha már a segítő elérte, hogy a másik fél bizalommal fordul felé, megnyílik előtte, akkor egy ilyen kommunikációs hiba felér egy arculcsapással. 

Nézzünk néhány példát:

1. Parancsolás, utasítás: "Holnap első dolgod legyen beszélni vele!"

2. Fenyegetés: "Ha így folytatja, baj lesz belőle!"

3. Prédikáció: "Ebben a helyzetben azt kellene tennie, hogy...!"

4. Leckéztetés: "Hát ha így reagált, ne csodálkozzon, hogy az lett belőle!"

5. Ítélkezés: "Nem látom, hogy nagyon érdekelné, mi lesz ezután."

6. Nyugtatgatás: "Ne aggódjon, el fog múlni ez az érzés!"

7. Elemzés: "Úgy látom, ezt azért tette, mert nem mer szembesülni vele."

8. Provokáció: "Meg tudná nekem magyarázni, miért mondta azt ott akkor?"

9. Kérdezgetés: "Mikor? Hol? Ki volt még ott? Meddig tartott? Mit érzett közben? Fájt a feje?"

10. Moralizálás: "Igazából ez nem olyasmi, amit mi itt szívesen hallgatunk..."

(köszönet Berta Ferencnek a felsorolásért!)

Amikor a segítő hasonló kijelentéseket a tesz, a beszélgetés fókusza hirtelen átkerül őrá, pedig ennek a fókusznak a segítséget kérő félen kell lennie. Az, aki bajban van, és már eljutott odáig, hogy erről beszéljen valakivel, többnyire nagyon bizonytalan, ingatag érzelmi állapotban van, tehát ő maga nem lesz képes visszaszerezni a figyelmet, erről a segítőnek kell gondoskodnia. Ő viszont akkor tudja visszaállítani a fókuszt, ha reflektál a saját bakijára, gondolatban beismeri, hogy hoppá, ezt nem kellett volna, de nem blokkol le, nem bizonytalanodik el a saját szerepét illetően, nem gondolja azt, hogy "ez nekem nem megy, hagyjuk inkább, ha jó segítő lennék, nem mondtam volna..." A segítő foglalkozást gyakorlókra is igaz az, hogy nem tökéletesnek, hanem elég jónak kell lenni. (Uff.)
Részletesebben a mediaciok.hu oldalon olvashatsz a témáról.

Eltűnt

Az oldal, amelyet bejelentettem a pedofil tartalma miatt, már nem található meg. Köszönöm!

OFF

Aki véletlenül nem érti a címet: valami olyasmi következik, ami nem mediáció, nincs köze közvetlenül ezekhez a témákhoz, mégis fontosnak érzem leírni, megosztani, hogy tudjatok róla, figyeljetek rá.

A múlt héten valaki felhívta a figyelmemet egy honlapra, azt mondta, mindenképp nézzem meg. Egyrészt örülök, hogy megtette, másrészt nem aludtam 2 napig, annyira felzaklatott.

Nem fogom megadni a honlap címét, viszont megmutatom egy darabkáját:

A kép teljes névvel szerepel. És honnan származik? Természetesen egy Facebook-profilról szedte le a nem túl jó szándékú valaki, aki az említett honlapot üzemelteti. A diáklány nem védte le az adatait (kb. 3 perc megtenni!), így bárki bármit lementhet onnan, és felhasználhat később. Ami a legborzasztóbb az egészben, az a 34 komment. A honlapot hozzáértő ember tartja fenn, korosztály szerint lehet keresni benne. 

Amint szembesültem vele, azonnal bejelentést tettem az internethotline.hu oldalon. Megjött a válasz, íme:

"Bejelentésével kapcsolatban tájékoztatom, hogy az Internet Hotline már több alkalommal büntetőeljárás indítását kezdeményezte a rendőrségnél az oldalon található jogsértő tartalmak miatt, illetve számos esetben sikeresen érte el olyan, az érintettek hozzájárulása nélkül az oldalra feltett képek törlését, amelyeket nem az oldal tárhelyszolgáltatója tárolt, illetve tájékoztatta a sértetteket jogorvoslati lehetőségeikről. Mindezekre tekintettel remélhető, hogy az oldal üzemeltetői a jogsértő tartalmak közlésével hamarosan felhagynak."

Aki saját maga is szeretne bejelentést tenni, írjon az e-mail címemre, és elküldöm neki az oldal címét. Minél többen, annál jobb.

Még valami: abban is szívesen segítek, hogy hogy lehet a Facebook-profilt titkosítani. Akinek gyerekei vannak, annak még inkább kötelező!

Kivel beszéled meg, kislányom?

Nemrég volt szerencsém egy anyukával beszélni a kislányáról gyermekvédelmi munkám során. A lányzóval egyszer találkoztam eddig, ma lesz a második megbeszélésünk. 15 éves, gond van vele otthon is és az iskolában is. Anyuka egyedül neveli, és kifogyott az eszközökből. Látja, hogy gyermeke nincs jól, szeretne neki segíteni, de nem tudja, hogyan. Na, erről beszéltünk. Hogy mi lehet a baj a lánykával. Új perspektívát mutattam neki, állítottam egy kicsit a fókuszán. Nehezen viselte, és ennek hangot is adott. A gyermeknek ő az anyukája, ő akarja neki a legjobbat, ő ismeri, félti, neveli. Én idegen vagyok, egyszer beszéltem vele, mégis többet tudok arról, hogy mi foglalkoztatja, mi bántja, mint ő. Sőt, nekem igent mondott arra is, hogy keressen fel egy pszichológust, pedig ezt már ő is mióta mondja, de hiába.

Próbáltam szavakba önteni, hogy miért működik az egy kamasznál, ha egy számára ismeretlen emberrel beszélhet a gondjairól, nem tudom, megértette-e. Ez nem az ő szülői kompetenciáját kérdőjelezi meg, ez valami egészen másról szól. De vajon miről? 

Nem ő volt az első, aki csodálkozásának adott hangot, amiért nekem általában sikerül rávennem a fiatalokat arra, hogy nyíljanak meg előttem. Mondhatnám, hogy ez a munkám, de tudom, hogy nem mindenkinek megy ez, aki hasonló területen dolgozik. Akkor ez most rajtam múlik, vagy a helyzeten? Azért nyílnak meg előttem, mert én vagyok ott, vagy azért, mert nem ismernek? Mit tudok én magam nyújtani? 

Elfogadást. Verbális és nonverbális módon is azt közvetítem, hogy mondhat bármit, nem ítélkezem. Nem közlöm, hogy szerintem rendben van-e mindaz, amit ő tesz vagy mond, gondol vagy érez. Nehéz, de komolyan gondolom. Amikor beszélgetek egy diákkal, a saját véleményem nem jelenik meg semmilyen formában. 

Tárgyilagosságot. Ezt nagyon értékelik a kamaszok. Összefoglalom, hogy mi a konkrét szituáció, amiben ők benne vannak, majd felvázolom a lehetséges utakat, megoldásokat. Van, hogy csak egy irány van, akkor azt mondom el lépésről lépésre. Kinek mit fogok mondani, ki mit fog tenni... Akkor teszek konkrét lépést, ha ő maga is rábólint, hogy rendben, megértette, elfogadta.

Aktív figyelmet. Rá nézek, rá figyelek. Nem az órámat, nem a telefonomat nézegetem, nem is jegyzetelek (szerencsére jó a memóriám), csak hallgatom. Nem bambulok el közben, megszűnik minden, ami nem oda tartozik. 

Csendet. Na, az tényleg embert próbáló, de beválik. Felteszek egy kérdést, majd várok. Akkor is, ha látszólag nem hallotta meg a gyermek, ha nézeget ki az ablakon, ha kerüli a szemkontaktust. Várok. Nem ismétlem meg, nem teszek fel segítő kérdést, nem adok hipotetikus válaszokat helyette. Várok. Még mindig nem nézegetem sem az órám, sem a papírjaimat. Őt sem fixálom, nem sürgetem. Mindkettőnk számára világos, hogy ennek a csöndnek akkor lesz vége, ha ő megszólal. A következő kritikus pont az, hogy arra hogy reagálok. Tudom, hogy egy ilyen csöndet kétféle módon lehet megtörni: az egyik, és talán az egyszerűbb az, ha válaszol a kérdésre őszintén. Érdemes a válasz után nem rögtön reagálni, hogy ő is meghallja azt, amit hangosan kimondott. Általában ő maga viszi tovább a fonalat, nekem csak figyelnem kell. A másik lehetőség az, hogy még nem készült fel arra, hogy válaszoljon a kérdésre. Ilyenkor zavart makogás a válasz, és valami olyasmi, hogy tényleg nem tudom, mit mondhatnék. Ezt minden komment nélkül el kell fogadni, és továbblépni egy másik területre. Ha kész lesz a válasszal, el fogja mondani. Ha ennél a pontnál a legkisebb erőszakkal, noszogatással találkozik, a bizalmi kapcsolatnak vége, akár ne is folytassuk tovább. Azt hiszem, ez az a pont, ahol egy szülő másként viselkedik. Látja, hogy van valami a gyerekében, ami bántja, zavarja, és tudni akarja, hogy mi az, de a gyermek még nem készült fel arra, hogy beszéljen róla. Főleg nem a szülőjével, akitől totális függésben van. Anyuka jót akar, ezért kérdez, noszogat, biztat, egy idő után faggat. Mégsem jut semmire. Aztán jön valaki, egy idegen, aki ott terem, és hopp, a lánykája már el is mondta neki mindazt, amit a saját anyukájának nem.

Világos szabályokat. A diák pontosan tudja (általában), hogy mi az oka annak, hogy mi beszélgetünk. Az más kérdés, hogy ezzel egyet is ért-e, de tudja. Azt is, hogy ez a beszélgetés meddig tart, azt is, hogy mikor találkozunk legközelebb. Azt is, hogy ebből a beszélgetésből mi az, ami kettőnk közt marad, és mit adok tovább, és kinek. És általában nem bánják, ha kicsit ők vannak a középpontban. 

Összefoglalva úgy látom, hogy az adott helyzetnek nagy ereje van, elsősorban azért nyílnak meg, másodsorban pedig azért, mert én ülök ott, aki ismeri a saját lehetőségeit és határait is egyben.

Már megint ti voltatok?

Az eset a következő: egy iskolai rendezvényt követően három fiú a dühét és a frusztrációját úgy vezette le, hogy kiabált, és az útjukba kerülő tárgyakat, köztük egy padot is felrúgott. Az esetnek több szemtanúja volt. A fiúknak nem ez volt az első problémás cselekedetük az iskolában, ha valami történt, az elsők közt váltak gyanússá. 

Mindhárman megkapták a soron következő fegyelmi fokozatukat, az egyiküknek el kell hagynia az iskolát.

Hogy lehetett volna konstruktív, pozitív kimenetele az esetnek?

Első körben azt kell felkutatni, hogy kik azok, akiket közvetlenül érint az eset. Természetesen a három diák, plusz a szüleik is, esetleg a barátaik az iskolából. Az igazgató, a helyettes, és azok a tanárok, akik még ott voltak a rendezvényen, és akik ellen tulajdonképpen a fiúk dühe irányult. Azok a tanárok is érintettek, akik bíztak a fiúkban, és akiknek csalódást okoztak. Az már most látható, hogy sok emberről van szó. Ilyen esetben nem a "szokványos" mediációs eljárást alkalmazzuk, hanem ún. jóvátételi konferenciát rendezünk. A felkészülés is másképp zajlik: a facilitátor külön-külön beszél minden egyes érintett féllel, és mindenkit megkér, hogy mondja el, mi történt. Első körben az elkövetőkkel, jelen esetben a három fiúval veszi fel a kapcsolatot. Nagyon fontos, hogy a Mi történt? kérdésre őszinte válasz érkezzen, mert jóvátételi konferenciát csak abban az esetben lehet szervezni, ha az elkövetők vállalják a felelősséget a tettükért, vagyis elismerik, hogy ők voltak azok, akik felrúgták a padot. A sértettek is elmondhatják a facilitátornak, hogy mi történt, kiegészítve azzal, hogy mindez milyen hatással volt rájuk nézve. Minden fél megnevezhet valakit, aki az ő pártfogójaként lehet jelen a megbeszélésen. Fontos, hogy az elkövetők ne érezzék sarokba szorítva magukat.

A négyszemközti beszélgetés során kialakul a bizalom az érintett felek és a facilitátor között, aki mindenkinek elmondja a saját szerepét a konferencián: pártatlan, titoktartó, nem hoz döntést, ő csupán koordinálja a beszélgetést. A jóvátételi konferencia kezdetére mindenki ismeri őt, elfogadja a szerepét, és megadja a vezetéshez szükséges felhatalmazást, hiszen a részvétel önkéntes, a szereplők csak akkor vállalják, ha teljes mértékben megbíznak a vezetőben. 

A konferencia:

A konferencia helyszínén a székeket egy nagy körben rendezik el. A sértettek és azok támogatói a facilitátor balján foglalnak helyet, az elkövetők és családjuk pedig tőle jobbra ülnek. A facilitátor emlékezteti a résztvevőket arra, hogy önkéntesen vesznek részt a konferencián, és bármikor szabadon távozhatnak. Azt, hogy ki az, aki elsőként mondja el a saját szemszögéből, hogy mi történt, a facilitátor dönti el. Általában az elkövetők közül azt a személyt választja, akinél a személyes beszélgetés során a leginkább tapasztalta a megbánást, és a jóvátétel iránti igényt. 

Egymás után elmondja mindenki a saját verzióját arról, hogy mi történt, majd a sértettek elmondják azt is, hogy mindez hogy érintette őket. A szülők általában megfogalmazzák a csalódottságukat és a tehetetlenségüket, a tanárok elmondják, hogy mennyi mindent megpróbáltak, és ismét megtörtént, a barátok szintén hasonló érzésekről számolnak be. Az elkövetők ekkor szembesülnek azzal, hogy egy látszólag semmiségnek tűnő tett (csak egyszer belerúgtam a padba, mert mérges voltam), milyen sok emberre volt hatással, és milyen mélyen bántja őket azóta is. 

Ekkor jön el az őszinte bocsánatkérés ideje, és egyben valamilyen engesztelő jóvátétel felajánlása. Ez lehet egy egyhetes nyári munka az iskolában (rombolás után általában valamilyen felújítási munka), illetve bármilyen alkotó tevékenység, amivel a köz javát szolgálják. Az elkövetők számára nagyon nehéz ennyi ember előtt őszintén felelősséget vállalni, főleg, ha diákokról van szó, mivel ők még csak tanulják azt, hogy a tetteiknek milyen következményei vannak. A konferencia ereje abban rejlik, hogy egy biztonságos, ítéletmentes térben néznek szembe ezekkel a következményekkel, így nekik sem a védekezést, az elhatárolódást kell választaniuk (mint egy iskolai fegyelmi tárgyalás során), hanem őszintén kimondhatják: bocsánatot kérek. És miután ők azok, akik felajánlják a jóvátételt, amit a sértettek el is fogadnak, így valóban mindenki képes új lappal indulni, és lezárni magában a történteket.

A konferencia zárásaként - miután írásba foglalták a felajánlást -, a facilitátor mindenkit meginvitál egy kis eszegetésre. Ekkor már kötetlenül, felszabadultan tudnak a felek egymással társalogni, elindulhat újra az őszinte kommunikáció. 

A tapasztalat azt mutatja, hogy a jóvátételi felajánlást az elkövetők maradéktalanul betartják, és utána többet nem rongálnak meg semmit, sőt, ők azok, akik visszatartják társaikat a hasonló tettektől. 

Sok időt és energiát igényel a felkészülés és a lebonyolítás, de mindenképp megéri, főleg, ha a másik alternatíva egy fegyelmi tárgyalás.