A vámpírszerelem az igazi szerelem?

Miközben minden fórumot eláraszt a felháborodás, amit a családon belüli erőszak viccé degradálása miatt érez a magyar társadalom igen nagy százaléka, nem is olyan régen ugyanezen fórumok egy romantikus történettől voltak hangosak: vámpírfiú és emberlány szerelmi kapcsolatától.

A történet természetesen fikció, vámpírok nem léteznek. A többi: a szerelem, a párkapcsolat, a kamaszkor, a felnőtté válás azonban nem az írónő saját világa, az a valóság, mindannyiunk valósága.

Mi is történik a könyv szerint abban a borús kisvárosban?

Egy magányos, csonka családban élő, stabil kapcsolatok nélküli lány beleszeret egy vámpírba. Tragikus szerelem az övék, könnyeket fakasztó, irigylésre méltó, sok lány vágyálma. Mit látunk akkor, ha lebontjuk róla a romantikus mázt? Egy bántalmazó kapcsolat tipikusnak mondható forgatókönyvét.

Folytatás itt.

Kirekesztve

 Munkám során gyakran keresnek meg az osztályfőnökök azzal a problémával, hogy van olyan tanulójuk, akit nem fogadtak be a többiek. Mit lehetne tenni? Sajnos ahhoz, hogy az osztályfőnök észrevegye a jeleket, és eljusson addig az elhatározásig, hogy jelzi is a problémát, többnyire már súlyos helyzetnek kell lennie.

Azt gondolom, hogy ha most gyorsan végeznék egy felmérést az ismerőseim között, akkor az lenne az általános vélemény, hogy teljesen normális osztály az, ahova 1-2 diák nem tud beilleszkedni, mindenki ismeri ezt a szituációt, majd kijárják az iskolát, és akkor megváltozik a helyzetük. Így látják azok, akik saját maguk soha nem voltak kirekesztve egy társaságból sem, nincs rossz érzésük, ha a középiskolás éveikre gondolnak. Nem úgy az a gimnazista, aki magányosan üldögél 30 kortársa között, neki ez ott és akkor az örökkévalóság. Nem lát ki belőle, nincs még tapasztalata az idő múlásáról, hiszen azóta ül az iskolapadban, amióta az eszét tudja. Nincs vége. Nincs utána.

Nézzük meg egy kicsit közelebbről, hogy milyen érzés kívül lenni, kintről nézni befelé.

"Azon az éjszakán nem is tudtam aludni. 

Csak feküdtem, és a szívem annyira fájt, hogy el sem lehet mondani. 

Azt gondoltam, meghalok az ágyban aznap éjjel, olyan piszkosul fájt. 

A szívnél kezdődik, aztán szétterjed az egész testben, az egész test fáj. 

A szívem, az agyam, mindenem haldoklott."

(Részlet  A társas kirekesztés pszichológiája (Kipling D. Williams, Forgács József, William Von Hippel, Kairosz Kiadó, 2006, 81-133 oldalig) című könyvből.)
Egy fiú vallott így, akit elhagyott a szerelme. Azt gondolnánk, hogy a szerelmi csalódás nem kivételes helyzet, valószínűleg a legtöbb felnőtt átesett már hasonló élményen. A fenti vallomásból mégis szélsőséges érzelmi reakció olvasható ki. Ha annyira hétköznapi a dolog, miért ez a hatás? Nem szoktunk rá gondolni, de a szakítás is a társas elutasítás egyik fajtája, az átélt érzések szinte azonosak. 
Kísérletek bizonyítják, hogy akit nem fogadnak be egy közösségbe, az az egyén ezt hasonlóan éli meg, mint amikor a testi épségét veszélyeztetik. Innen nézve már nem tűnik olyan egyszerűnek a peremen lévők helyzete, nem legyinthetünk, hogy majd elmúlik 4-5-6 év múlva, és megérthetjük azt is, hogy az állandó veszélyérzet miért jelentkezik gyakran valamilyen betegség formájában.

A tanulmányban szereplő második kísérlet azt vizsgálja, hogy a társas elutasítás ugyanúgy blokkolja a fájdalomérzetet, mint a fizikai veszély. Azt talán már mindenki tapasztalta, hogy egy sérülést követően nem jut el a fájdalom érzete az agyba, előbb a veszélyforrást kell eltávolítani, biztonságba kerülni, utána  jelentkezik csak a fájdalom. Ez egy túlélést segítő mechanizmus, ami azt szolgálja, hogy a fájdalom ne gátolja a biztonságba kerülést. 

Számomra megdöbbentő volt a kísérlet leírása: a 96 résztvevő a kiírás szerint fizikai kényelmetlenségre adott reakciókat vizsgáló kísérletre jelentkezett. Előzetes felmérés után azt az instrukciót kapták, hogy játsszanak on-line labda-passzolgatós játékot három másik résztvevővel. "Ez a játék valójában a kirekesztés manipulálását szolgálta. A befogadás esetében a résztvevők 40 dobásból 10-szer kaptak labdát, a kirekesztés esetében viszont csak kétszer." Nem volt szó tehát személyes kapcsolatról, barátságról, idegenekkel játszottak egy számítógépen keresztül. A játék után arra kérték őket, hogy a nem domináns kezüket tegyék egy 1 fokos vízzel teli tálba, és addig tartsák bent, amíg bírják, de legfeljebb 3 percig. Azok, akik az előzetes felmérés alapján sebzettségre hajlamosabbak voltak, sokkal tovább bent tartották a kezüket akkor, ha kirekesztették őket a játékból, mint amikor befogadták őket. A kirekesztést követően nem érzékelték a fájdalmat a szinte fagyos vízben. 
Ez lehet a magyarázata annak, hogy nagyon nehéz észrevenni, ha valaki teljesen kívül rekedt egy osztályban. A pedagógusok többnyire a zavart keltő diákokra fókuszálnak, még talán hálásak is, hogy valaki szép csendben, érzelemmentesen ül a hátsó padban. Az iskolai lövöldözések elkövetőiről szinte kivétel nélkül az derült ki, hogy magányosak voltak, társaik nem reagáltak a jelenlétükre, ha mégis, az bántó volt. Az öngyilkossági gondolatok is gyakrabban és erőteljesebben jelentkezhetnek a kirekesztett fiatalok esetében. Céltalanná válnak, megszűnik a tanulási motivációjuk, kedvetlenül, mogorván reagálnak társaikra. Külső szemmel úgy tűnhet, hogy ez az oka annak, hogy nincsenek barátaik, mintha önként választották volna a magányos életformát.  
A kirekesztett diák saját maga csak kivételes esetekben tud változtatni a helyzetén. Nekünk kell segítenünk úgy, hogy az egész közösséggel foglalkozunk, mert ez nem a peremen lévő diák problémája, hanem az egész osztályé.    

El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ilyen érzésekkel járni egy iskolába, kötelezően jelen lenni nap, mint nap. Azt viszont tudom, hogy a gyermekvédelem területén dolgozóknak kötelességük segíteni mindazoknak, akik hasonló helyzetben vannak. Amit én javasolni szoktam a hozzám forduló pedagógusoknak, az az, hogy vegyünk fel szociometriát, nézzük meg, hogy a szóban forgó diák tényleg kapcsolatok nélkül van-e, és utána dolgozzunk ki konkrét módszereket arra, hogy a tanuló integrálódhasson. Ilyen módszer például az ültetési rend megváltoztatása (a padtársak sokkal többször szólítják meg egymást, mint a többieket), csoportmunkák kiosztása, közösségépítő játékok beiktatása a tanrendbe, stb. Van olyan osztályfőnök, aki bevallotta, hogy nem érzi magát elég felkészültnek minderre, neki személyesebb, közvetlenebb segítséget tudtam felajánlani, vagyis én tartom meg az osztályfőnöki órákat 1-2 hónapig. 

Nagyon fontos, hogy a pedagógusok minél hamarabb felismerjék a problémát, és ha úgy ítélik meg, hogy egyedül nem  tudnak változtatni a kialakult helyzeten, forduljanak szakemberhez, mert nem fog magától sem megoldódni, sem javulni a helyzet.

Döntésekről

Ez már a második TED-es videó, amit belinkelek, és ennek nagyon egyszerű oka van: szeretem. A fenti is inspiráló, ötletadó, motiváló, gondolkodásra késztető. A problémák helyett a megoldást keresi, látja. Időszerű.

Az előadó azt javasolja, hogy bizonyos időközönként álljunk meg, és nézzünk rá a jelenünkre. Gondoljuk végig, hogy hol tartunk, és miért ott; hol vagyunk, és miért ott; mit csinálunk, és miért épp azt. Jó helyen vagyok? Ha igen a válasz, akkor tovább kell menni. Ha nem, akkor miért nem? Ezen a ponton nem számít, hogy honnan indultam, hogy mik voltak a nehézségek az életemben. Csak a konkrét, aktuális döntés számít. És amit teszek. Nagyon mélyen hiszem, hogy a döntéseink határozzák meg a jelen valóságunkat.

Emlékszem, 14 éves voltam, amikor megfogalmaztam magamnak, hogy ha most zülleni kezdenék, akkor azt senki nem venné észre, és nem állítana meg (anyukám akkor már 2 éve meghalt, apukám pedig saját magával volt elfoglalva, rokonok az ország másik végében), szóval ha úgy döntenék, hogy például drogos leszek, akkor annak nagyon csúnya vége lenne. Megkérdeztem magamtól, hogy akarok-e zülleni? Nem akartam. Annyira nem, hogy még részeg sem voltam soha. Egy döntés.

Pár évvel később épp súlyos világvégehangulatban tespedtem, végtelenül sajnálva magamat, nagyon mély meggyőződéssel arról, hogy a világon nekem van a legnehezebb életem, ezt soha, senki nem képzelheti el, nem értheti meg. Arra sajnos már nem emlékszem, hogy ki mondta, hogy hagyjam abba ezt a nyavalygást, mert a nehéz gyerekkor bizonyos életkorban már nem mentség semmire, nem mentség arra, hogy az adott pillanatban miért nem teszek valamit, miért ülök otthon ahelyett, hogy változtatnék az életemen. Nem a nehéz gyerekkor akadályoz meg abban, hogy jobban legyek, hanem én magam. Igazat adtam neki, és befejeztem. Döntöttem.

Az utolsó személyes élményem az adott témával kapcsolatban nem olyan régi, talán 3-4 éve történhetett. Meglátogattam az egyik barátomat, és mindenféle dolgokról beszélgettünk, és elmesélte, hogy mit mondott nemrég a párjának. Nem nekem szánta, mégis segített, hogy egy kicsit változtassak a hozzáállásomon a jövőmet illetően. Értelmiségi családból származom (gyógyszerészek, fizikusok, matematikusok...), és abban a szellemben nőttem fel, hogy a tudás érték, és hogy okosabb vagyok az átlagnál, tehát nem tehetem meg, hogy nem tanulok (azért megtettem...), tanulással bármit elérhetek. Volt egy hibás elképzelésem arról, hogy a jövőmet illetően elég annyit tennem, hogy hajlandó vagyok tanulni, diplomákat szerezni, a többivel a Sors tartozik nekem, szóval majd elém jön a megfelelő munka, mert nekem ez valahol jár. Nem mondtam ezt ki, nem is nagyon reflektáltam rá, csak amikor M. azt mondta, hogy nagyon leszidta I-t, mert nem képes menedzselni magát, hiszen senki nem fog odamenni hozzá azzal, hogy tudjuk, hogy te vagy a legjobb ..........., gyere, dolgozz velünk. Lehet, hogy ő azon a területen a legjobb, de szüksége van honlapra, és mindenféle fórumra, hogy ezt mások is tudják. Hazafelé eldöntöttem, hogy tenni fogok azért, hogy azt csinálhassam, amihez értek, és amit szeretek. Eldöntöttem, hogy nem érem be kevesebbel. Nagyon sokat vártam rá, de most elmondhatom,  hogy azt csinálom, amit szeretnék csinálni. 

Azért osztottam meg ezeket a személyes élményeket, mert nemrég beszéltem valakivel, aki évek óta nem tudja meghozni azt az alapvető döntést, hogy "jobban akarok lenni". Enélkül pedig az ehhez szükséges lépéseket sem látja, nem veszi észre. Amikor beszéltünk, két dolgot sugallt felém az egymást követő "igen, de"  kezdetű mondatokkal: 1. Nekem könnyű, ott lakom, ahol, azt csinálom, amit... 2. Én el sem tudom képzelni, hogy neki milyen nehéz az élete. És tényleg nem tudom, de nem is kell tudnom. A döntést neki kell meghoznia. Ahhoz pedig elég, ha erre a két kérdésre őszintén válaszol: mire lenne szüksége ahhoz, hogy sikeres, boldog, stb. legyen? És mit kellene tennie azért most, ebben a pillanatban, hogy el is érje?

Ami most foglalkoztat

A következő tanévtől 2 gimnáziumban kezdjük el a kortársmediátor-képzést. Terveim szerint 10-11. évfolyamon hirdetjük meg, és várunk iskolánként maximum 15 olyan fiatalt, aki vállalja, hogy heti rendszerességgel részt tud venni a foglalkozásokon. Lesz sok játék, lesz sok szituációs gyakorlat, és lesz egy kis elmélet is, főként a konfliktusokról, azok kezeléséről, a lehetőségeinkről.

A cél persze elsősorban nem az, hogy a résztvevők utána profi szinten mediáljanak, hanem az, hogy mindazt, amit ott megtanultak magukról és a társaikról, képesek legyenek továbbadni a kortársaiknak. Szeretném, ha a kamaszok ismernének alternatív módszereket a problémáik megoldására, és hogy fejlődjön az önreflexiós képességük.

A képzés egy féléves lesz, de a távolabbi célom az, hogy közösséggé váljanak, hogy utána is találkozzanak, hogy működjön a dolog nélkülünk is. Ez az, ami most foglalkoztat, hogy hogy lehetne működő közösséget alakítani. Volt egy időszak az életemben, amikor én is tagja voltam egynek, és nagyon sokat tanultam ott, nagyon fontos volt mindaz, aminek a részese lehettem. Az például, hogy képes vagyok egy esetmegbeszélő konferenciát koordinálni, kizárólag az ott szerzett tapasztalataimnak köszönhető. Szóval ezen agyalgok itt a nyári szünet keretében. Várom az ötleteket, hozzászólásokat, tapasztalatokat, (segítő kezeket) mindent. 

A végére egy kis inspiráció, amit Petrától vettem kölcsön (de lehet, hogy nem adom vissza...):

Bárcsak foghatnám a kezed

 

Meddig  kísérhetünk valakit az úton? Ez a segítő kapcsolat legnehezebb kérdése. Az a jellemző ránk, emberekre, hogy akiért erőfeszítéseket teszünk, az fontossá válik a számunkra, és ha valaki fontos nekünk, akkor ott akarunk lenni mellette, hogy megóvjuk, fogjuk a kezét, megvédjük mindentől. Többek között erről is szól a Buffy, a vámpírok réme című sorozat. Néhány infó a wikipedia-ról annak, aki esetleg nem ismeri:

"A történet egy lányról szól, aki egy misztikus hatalom birtokába kerül: ő lesz a Vadász, akinek feladata megvédeni az emberiséget a vámpíroktól és más démonoktól. Buffy Summers egy átlagos, szőke amerikai gimnazistalány – a szülei elváltak, az édesanyjával – aki egy galériát vezet – egy kaliforniai kisvárosba, Sunnydale-be költöznek. A Sunnydale gimnázium akkori könyvtárosa közli Buffy-val, hogy a legenda szerint ő az új „kiválasztott”, a következő Vadász (Slayer). Buffy mindezt nem veszi komolyan, amíg vámpírok meg nem támadják, ő pedig felfedezi, hogy természetfeletti ereje, gyorsasága és ügyessége révén könnyedén végez velük, minden félelem nélkül.

A könyvtáros, Rupert Giles lesz Buffy Figyelője (watcher), aki tudása és a démonok, varázstárgyak, átkok fölötti ismerete lévén segíti Buffy küzdelmeit. Buffy két osztálytársa, a félénk Willow (Alyson Hannigan) és a csetlő-botló Xander (Nicholas Brendon) is csatlakoznak a vámpírvadász-kommandóhoz."

Giles 7 évadon keresztül segíti Buffy munkáját, illetve az életét is. Tanító, mester, harcostárs és apa, attól függ, éppen mire van szüksége. Erről szól az élete. A 6. évadban van egy epizód (Once more with feeling), amelynek az az alap sztorija, hogy valaki megidézett egy olyan démont, aki mindenkit dalra és táncra fakaszt. Maga a történet elég butuska, mégis döntő jelentőségű az egész évad szempontjából. Dalban ugyanis nem lehet hazudni. A szereplők sorra éneklik el mindazt, amit eddig nem mondtak ki, talán még maguknak sem fogalmaztak meg. A belinkelt dal egyrészt Giles vallomása arról, hogy nem maradhat, el kell mennie, mert Buffy miatta nem fejlődik, minden megoldást tőle vár, teljes függésben élnek, másrészt pedig Tara felismerése arról, hogy Willow felejtő bűbájt használt ellene, belenyúlt az emlékeibe, kitörölte azt, ami konfliktust okozott köztük. Ő is dalban fogalmazza meg, hogy bármennyire szereti is Willow-t, nem maradhatnak együtt. 

Amiért én most itt erről írok az a Giles - Buffy kapcsolat. Van egy gimnazista lány, aki küzd a démonokkal, küzd a sötétséggel, és van a segítő, aki mellette áll. De meddig terjed a segítő kompetenciája? A legnehezebb azt kimondani, hogy eddig kísértem őt, ez az a pont, ahol elengedem a kezét. A segítő kapcsolat nem apa-gyerek viszony, amire Giles vágyik, hanem egy olyan szövetség, ami egy konkrét probléma legyőzésére köttetett. Az, hogy már nem segíti, hanem hátráltatja Buffyt, nem egy hirtelen felismerés volt, sok apró jel előzte meg: olyankor is a segítőjéhez fordult Buffy, amikor teljesen indokolatlan volt, például tőle várta, hogy megoldja a húgával való konfliktust, hogy befizesse a számlákat, hogy folyamatosan ott legyen, ha kell, és rögtön menjen el, ha nem kell. 

Egy idézet a dalszövegből:

"Utad még járatlan és nehéz lesz
Képes vagy legyőzni, de soha nem teszed

Mert miattam nem haladsz előre
Bárcsak tudnám a jó szavakat
Melyek utadon elkísérhetnének
Bárcsak apád lehetnék
És foghatnám kezedet
Bárcsak maradhatnék

De tudom, nem lehet

Mert utadban állok
A körötted levő kiáltásokat nem hallhatod
Mert tudod, azzal én foglalkozom
Így csak fekszel ott ahelyett, hogy emelt fővel járnál"

A segítő nem védheti meg a védencét a külvilágtól, és ezt nagyon nehéz elfogadni, belátni. Mindenki átesik ezen, aki fiatalokkal, gyerekekkel foglalkozik, én magam is. Találkozom diákokkal, akik magányosak, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy valakinek őszintén elmondják a gondolataikat, félelmeiket. Az én munkám az, hogy meghallgassam, meghalljam őket, és azt hiszem, ez a világ egyik legjobb munkája. De munka, nem az életem.

Csak akkor működik megfelelően, ha felállítom és tartom a határokat, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, mint Giles, aki túl közel került Buffyhoz, mert akkor sokkal fájdalmasabb az el- (és le-) válás, és még árthatok is vele. Volt már nekem is olyan gondolatom, hogy ezt a gyereket legszívesebben örökbe fogadnám, hazavinném, és mostantól megóvnám mindentől. Nem tenném meg, de az érzés ott van. Giles akkor tudta kimondani, hogy mennie kell, amikor belátta, hogy nem a segítője, hanem az apja szeretne lenni Buffynak. Elmegy, de abban a pillanatban visszajön, ahogy valódi szükség lesz rá. 

Ez a sorozat nagyon szépen mutatja be azt az utat, amit a segítő és a védence bejárnak, és ez a dal ennek az esszenciája. Az, hogy közben nézhetjük, ahogy Sarah Michelle Gellar tornázik a háttérben, a ráadás ajándék...

Egy példa az előbbire

Fültanúja voltam munkám során az alábbi párbeszédnek:

Diáklány (12 év): anya mindenért ideges lesz, kiabál, még meg is üt néha, ezért elmentem otthonról, már nem bírtam.

Tanárnő (40 körül): Segítened kell anyukádnak neked is! Tanulj rendesen, vigyél haza jó jegyeket, akkor biztos örülni fog. És a szobádban is tarts mindig rendet...

A lány összezuhanása szívbemarkoló volt. Szinte hallottam, ahogy nagy csattanással lehúzza a  redőnyt maga előtt. A következő beszélgetésünkre nem invitáltam meg a tanárnőt.

Kommunikációs gátak

Mindenki ismeri az érzést, amikor egy beszélgetésnek hirtelen vége szakad, nem is igazán tudni, hogy miért. 

Okos emberek összegyűjtötték azokat a gátakat, amelyek biztos, hogy megakasztják a kommunikációt. Ezek főleg egy segítő beszélgetés kapcsán veszélyesek, mert elbizonytalanítják, kizökkentik a feleket. Ha már a segítő elérte, hogy a másik fél bizalommal fordul felé, megnyílik előtte, akkor egy ilyen kommunikációs hiba felér egy arculcsapással. 

Nézzünk néhány példát:

1. Parancsolás, utasítás: "Holnap első dolgod legyen beszélni vele!"

2. Fenyegetés: "Ha így folytatja, baj lesz belőle!"

3. Prédikáció: "Ebben a helyzetben azt kellene tennie, hogy...!"

4. Leckéztetés: "Hát ha így reagált, ne csodálkozzon, hogy az lett belőle!"

5. Ítélkezés: "Nem látom, hogy nagyon érdekelné, mi lesz ezután."

6. Nyugtatgatás: "Ne aggódjon, el fog múlni ez az érzés!"

7. Elemzés: "Úgy látom, ezt azért tette, mert nem mer szembesülni vele."

8. Provokáció: "Meg tudná nekem magyarázni, miért mondta azt ott akkor?"

9. Kérdezgetés: "Mikor? Hol? Ki volt még ott? Meddig tartott? Mit érzett közben? Fájt a feje?"

10. Moralizálás: "Igazából ez nem olyasmi, amit mi itt szívesen hallgatunk..."

(köszönet Berta Ferencnek a felsorolásért!)

Amikor a segítő hasonló kijelentéseket a tesz, a beszélgetés fókusza hirtelen átkerül őrá, pedig ennek a fókusznak a segítséget kérő félen kell lennie. Az, aki bajban van, és már eljutott odáig, hogy erről beszéljen valakivel, többnyire nagyon bizonytalan, ingatag érzelmi állapotban van, tehát ő maga nem lesz képes visszaszerezni a figyelmet, erről a segítőnek kell gondoskodnia. Ő viszont akkor tudja visszaállítani a fókuszt, ha reflektál a saját bakijára, gondolatban beismeri, hogy hoppá, ezt nem kellett volna, de nem blokkol le, nem bizonytalanodik el a saját szerepét illetően, nem gondolja azt, hogy "ez nekem nem megy, hagyjuk inkább, ha jó segítő lennék, nem mondtam volna..." A segítő foglalkozást gyakorlókra is igaz az, hogy nem tökéletesnek, hanem elég jónak kell lenni. (Uff.)
Részletesebben a mediaciok.hu oldalon olvashatsz a témáról.