Ez
már a második TED-es videó, amit belinkelek, és ennek nagyon egyszerű
oka van: szeretem. A fenti is inspiráló, ötletadó, motiváló,
gondolkodásra késztető. A problémák helyett a megoldást keresi, látja.
Időszerű.
Az
előadó azt javasolja, hogy bizonyos időközönként álljunk meg, és
nézzünk rá a jelenünkre. Gondoljuk végig, hogy hol tartunk, és miért
ott; hol vagyunk, és miért ott; mit csinálunk, és miért épp azt. Jó
helyen vagyok? Ha igen a válasz, akkor tovább kell menni. Ha nem, akkor
miért nem? Ezen a ponton nem számít, hogy honnan indultam, hogy mik
voltak a nehézségek az életemben. Csak a konkrét, aktuális döntés
számít. És amit teszek. Nagyon mélyen hiszem, hogy a döntéseink
határozzák meg a jelen valóságunkat.
Emlékszem,
14 éves voltam, amikor megfogalmaztam magamnak, hogy ha most zülleni
kezdenék, akkor azt senki nem venné észre, és nem állítana meg (anyukám
akkor már 2 éve meghalt, apukám pedig saját magával volt elfoglalva,
rokonok az ország másik végében), szóval ha úgy döntenék, hogy például
drogos leszek, akkor annak nagyon csúnya vége lenne. Megkérdeztem
magamtól, hogy akarok-e zülleni? Nem akartam. Annyira nem, hogy még
részeg sem voltam soha. Egy döntés.
Pár
évvel később épp súlyos világvégehangulatban tespedtem, végtelenül
sajnálva magamat, nagyon mély meggyőződéssel arról, hogy a világon nekem
van a legnehezebb életem, ezt soha, senki nem képzelheti el, nem
értheti meg. Arra sajnos már nem emlékszem, hogy ki mondta, hogy hagyjam
abba ezt a nyavalygást, mert a nehéz gyerekkor bizonyos életkorban már
nem mentség semmire, nem mentség arra, hogy az adott pillanatban miért
nem teszek valamit, miért ülök otthon ahelyett, hogy változtatnék az
életemen. Nem a nehéz gyerekkor akadályoz meg abban, hogy jobban legyek,
hanem én magam. Igazat adtam neki, és befejeztem. Döntöttem.
Az
utolsó személyes élményem az adott témával kapcsolatban nem olyan régi,
talán 3-4 éve történhetett. Meglátogattam az egyik barátomat, és
mindenféle dolgokról beszélgettünk, és elmesélte, hogy mit mondott
nemrég a párjának. Nem nekem szánta, mégis segített, hogy egy kicsit
változtassak a hozzáállásomon a jövőmet illetően. Értelmiségi családból
származom (gyógyszerészek, fizikusok, matematikusok...), és abban a
szellemben nőttem fel, hogy a tudás érték, és hogy okosabb vagyok az
átlagnál, tehát nem tehetem meg, hogy nem tanulok (azért megtettem...),
tanulással bármit elérhetek. Volt egy hibás elképzelésem arról, hogy a
jövőmet illetően elég annyit tennem, hogy hajlandó vagyok tanulni,
diplomákat szerezni, a többivel a Sors tartozik nekem, szóval majd elém
jön a megfelelő munka, mert nekem ez valahol jár. Nem mondtam ezt ki,
nem is nagyon reflektáltam rá, csak amikor M. azt mondta, hogy nagyon
leszidta I-t, mert nem képes menedzselni magát, hiszen senki nem fog
odamenni hozzá azzal, hogy tudjuk, hogy te vagy a legjobb ...........,
gyere, dolgozz velünk. Lehet, hogy ő azon a területen a legjobb, de
szüksége van honlapra, és mindenféle fórumra, hogy ezt mások is tudják.
Hazafelé eldöntöttem, hogy tenni fogok azért, hogy azt csinálhassam,
amihez értek, és amit szeretek. Eldöntöttem, hogy nem érem be
kevesebbel. Nagyon sokat vártam rá, de most elmondhatom, hogy azt csinálom, amit szeretnék csinálni.
Azért osztottam meg ezeket a személyes élményeket, mert nemrég beszéltem valakivel, aki évek óta nem tudja meghozni azt az alapvető döntést, hogy "jobban akarok lenni". Enélkül pedig az ehhez szükséges lépéseket sem látja, nem veszi észre. Amikor beszéltünk, két dolgot sugallt felém az egymást követő "igen, de" kezdetű mondatokkal: 1. Nekem könnyű, ott lakom, ahol, azt csinálom, amit... 2. Én el sem tudom képzelni, hogy neki milyen nehéz az élete. És tényleg nem tudom, de nem is kell tudnom. A döntést neki kell meghoznia. Ahhoz pedig elég, ha erre a két kérdésre őszintén válaszol: mire lenne szüksége ahhoz, hogy sikeres, boldog, stb. legyen? És mit kellene tennie azért most, ebben a pillanatban, hogy el is érje?
