A szociológus, a pszichológus és a gyermekvédő/mediátor

A történet akkor kezdődött, amikor egy szép májusi (áprilisi?) estén hazafelé mentem. Szokásomhoz híven a Kossuth rádiót hallgattam. A téma az emberkereskedelem és a prostitúció volt, ami az én életemtől a lehető legtávolabb van, mégis nagy érdeklődéssel figyeltem. Ami megragadott az az volt, ahogy egy baptista hölgy beszélt az érintettekről, arról, hogy milyen események, kényszerek vezethetnek oda, hogy egy fiatal lány az út szélén találja magát itthon, vagy épp külföldön. Gimnáziumokban dolgozom, és tudom, hogy nem az oda járó lányok a legveszélyeztetettebbek, mégis azonnal eldöntöttem, hogy foglalkozni szeretnék a témával. Így kezdődött. 

A társaim, akik elképesztő energiával és rengeteg munkával segítenek nekem: pszichológus kolléganőm évek óta foglalkozik szexuális erőszak áldozatainak segítésével, és ezzel együtt a prevencióval is. Szociológus partnerünk pedig küzd azért, hogy sikerüljön végre felszámolni az előítéleteket, hogy senki ne gondolja, hogy a nők önként teszik ki magukat a prostitúcióval járó bántalmaknak, hogy legyen itthon végre olyan biztonságos hely, ahova bemehetnek azok a nők, akik új életet szeretnének kezdeni. Társaim a saját idejükből, anyagi ellenszolgáltatás nélkül segítenek nekem.

A közös munka: foglalkozásokat tartunk a diákoknak arról, hogy mi jellemez egy olyan kapcsolatot, amely nem a tiszteletre és megbecsülésre épül, milyen egy bántalmazó kapcsolat dinamikája, mit tegyenek, kihez forduljanak, ha az ismerőseik között hasonlót tapasztalnak. Következő alkalommal beszélünk a szexuális erőszakról, hogy hogy segíthetnek az áldozatoknak, milyen lépéseket szükséges megtenniük. Mit tehetnek, ha veszélyeztetett helyzetbe kerülnek. És ezt követi még egy alkalom, amikor arról beszélünk, hogy mit jelent az emberkereskedelem, hogy működnek az elkövetők a gyakorlatban, mire figyeljenek, ha külföldi munkát szeretnének vállalni. 
Beszélgetünk, feladatokat adunk, eközben gondolkodásra, reflexióra biztatjuk őket. Lehet kérdezni, hozzászólni, de ki is lehet menni az óráról. Ki lehet mondani, hogy nem minden párkapcsolat jó, hogy mindig lehet nemet mondani, hogy mindenkinek jár a tisztelet. És lehet beszélni arról is, hogy vannak, akik kihasználják a gyerekeket, hogy az erőszakért minden esetben az elkövető felel, csak és egyedül ő. Az áldozat semmilyen mértékben nem vonható felelősségre, akkor sem, ha rövid szoknyát vett fel, akkor sem, ha egyedül ment haza, de még akkor sem, ha esetleg csókolózni még szeretett volna, de többet már nem.

A terv: a jövőben szeretnénk felnőtteknek is hasonló témájú foglalkozásokat tartani. Elsősorban pedagógusoknak, de nem kizárólag. Fontos, hogy felismerjék a tanítványaikon (már az óvodában is), ha bántalmazó családban élnek, hogy ne ijedjenek meg, ne érezzék úgy, hogy nem szólhatnak bele. Eszközöket szeretnénk a kezükbe adni, hogy cselekedni tudjanak, ha szükséges. Hogy szembe merjenek menni azzal a felfogással, hogy ami egy családon belül történik, az magánügy.
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            

Kényes kérdések

 Olvasok egy könyvet, az a címe, hogy Gyermekek krízishelyzetben, Fran Newman írta, és ebben a műfajban az egyik legjobb, amivel találkoztam. 

A szerző tanár, és tanároknak is szánta az írását. Nem elméleti munkáról van szó, a saját tapasztalatait osztja meg a gyakorlat oldaláról közelítve. A szöveg olvasmányos, informatív és meglehetősen inspiráló. 

Sok témát felvet, amelyekről csak nehezen, vagy alig merünk beszélni a diákokkal, pedig fontos lenne. Munkám során az egyik "mániám" az lett, hogy olyan foglalkozásokat vigyek be az iskolákba, amik szerintem fontosak, és beszélni kell róluk, bármennyire nehéz is. A könyvből további ötleteket merítettem, és ami talán még fontosabb, szembesített egy eddig nem reflektált szemellenzőmmel is. 

Az első rész a haragról szól. Az iskolában a tanulóktól elvárjuk, hogy nyugodtak legyenek, kontrollálják magukat, miközben nem adunk teret a harag kiélésének. Félünk a haragos gyerektől, mert mi van, ha nem tudjuk kezelni? Pedig nem nekünk kell megszüntetnünk az indulatát, a mi dolgunk annyi, hogy helyet és lehetőséget biztosítsunk a levezetésére. Az egyik pszichológus kollégám mesélte, hogy jár hozzá egy fiú, aki egyetlen dolgot akar: dühöngeni. Káromkodik, papírokat tépked, a falat üti és rúgja. 10 perc alatt megnyugszik, megköszöni és elmegy. Ha lenne az iskolákban olyan hely, ahol ezt biztonságban megtehetnék a gyerekek (elég lenne egy bokszzsák), akkor sokkal kevesebb diákot bántalmaznának a társaik. A harag jelen van, nem tehetünk úgy, mintha nem létezne.

A második rész főleg a halállal foglalkozik. Szó van a  halálesetről a családban, a tantestületben, az iskolában, és nem utolsó sorban szó van az öngyilkosságot elkövető diákokról is. Leír egy esetet a szerző: valamilyen egészségnapon meghirdetett egy előadást az öngyilkosságról. A diákok 40 téma közül választhattak, úgy gondolta, hogy kb. 30-an mennek el az övére. Több, mint 200-an voltak. Azzal mindenki tisztában van, hogy az öngyilkosság foglalkoztatja a serdülőket, mégsem adunk nekik lehetőséget, hogy megbeszélhessék valakivel. Az egyik tervem a jövőre nézve ez lenne. Képeznem kell még magam, mert egyelőre keveset tudok a témáról. 

Ennek a résznek a végén esik szó a különélésről és a válásról, és ennél a pontnál kellett rájönnöm, hogy eddig nem vettem komolyan, ha azt hallottam valakitől, hogy a szülei nem élnek együtt, vagy épp válni készülnek. Olyan sok gyerek él csak az egyik szülőjével, hogy a válás elvesztette számomra a hírértékét. És ez baj, mert egy gyereknek nagyon komoly krízist jelent, ha felbomlik a családja. A szerző csoportfoglalkozásokat tart elvált szülők gyerekeinek, és nagyon jó tapasztalatai vannak. Még egy dolog, amit érdemes lenne megvalósítani. 

Szó van még az alkoholizmusról, a szegénységről, a faji és nemi megkülönböztetésről. És a szexualitásról. Nemrég tartottam egy osztályfőnöki órát az internet veszélyeiről, aminek a végén mindenki kapott egy üres lapot. Azt kértem tőlük, hogy írják fel azt a témát, amivel szívesen foglalkoznának, persze név nélkül. Az osztály fele egyetlen szót írt a papírra: szex. Nem meglepő, gondolom, hogy foglalkoztatja őket a téma. Az már meglepőbb, hogy milyen tudással rendelkeznek a serdülők például a teherbe esésről. 

Egy idézet a könyvből:

"Sokan azt hiszik, hogy nem lehet teherbe esni, ha

- csak alkalmanként szeretkeznek

- nyitott szemmel szeretkeznek

- ez az első alkalom

- állva szeretkeznek

- nem veszik le a ruhájukat

- a lány közösülés előtt bevesz egy aszpirint és iszik egy kólát

- közösülés előtt a fiú bevesz egy összetört fogamzásgátló tablettát

- ..." (145.o.)

Szerencsére azt tapasztalom, hogy az igazgatók és az osztályfőnökök egyaránt nyitottak az új témákra, szívesen veszik, ha valaki vállalja, hogy beszél a diákokkal a "kényes" kérdésekről.

Kényes kérdésből, tabutémából pedig van bőven, csak győzzek válogatni.

"Nincsen olyan óvatos lépés, mely omlást ne indítana..." *

Avagy nyílt sebekben nem vájkálunk.

Tegnap beszélgettem valakivel, aki most tanulja a gyermekvédelem gyakorlati részét (az elméletit már megtanulta), és azt kérdezte, hogy hogy is zajlik egy első találkozás. Gondolkodtam a válaszon, és nagyon nehéz bármi olyan dolgot mondani, ami általános érvényű, de azért lehet:

1. elvárások, lehetőségek tisztázása. A beszélgetést mindig én kezdem azzal, hogy elmondom, ki vagyok, miért vagyok ott, mit tudok nyújtani, mit jelent a titoktartási kötelezettség...

2. megkérdezem, hogy mit gondol minderről, érti-e, stb. Utána övé a szó. Nem teszek fel konkrét kérdést, mert nagyon sok minden kiderül abból, hogyan kezdi a történetét. 

3. tudatosítom magamban, hogy nem azért ül ott, hogy az én kíváncsiságomat kielégítse. Lehet, hogy olyan témáról lesz szó, ami engem érdekel, szeretnék többet tudni róla (pl. droghasználat, függőség...), de nem a velem szemben ülő dolga, hogy bővítse az ismereteimet. A problémájáról van szó.

4. csak azzal foglalkozunk, ami valamilyen formában szóba került. Ide tartozik az is, ami látványosan nem került szóba. 

5. nyílt végű kérdéseket szabad csak feltenni, kivéve, ha valamilyen tényt szükséges tisztázni.

6. ha úgy látom, hogy valamilyen érzelmi trauma dolgozik a háttérben, akkor az a cél, hogy a partner megnyugodjon, nem szabad belekérdezni, mert ott és akkor nem tudok mit kezdeni az elfojtott érzelmek felszínre kerülésével. Sokat ronthatok az amúgy is nehéz helyzetén egy tapintatlan kérdéssel. Erre utal az, hogy nyílt sebekben nem vájkálunk. És ez a legnehezebb. 

      Volt egy abúzus-gyanús esetem. A tanuló be volt zárkózva, hárított minden kísérletet arra, hogy beszéljen magáról. Elértünk egy olyan pontig, ahol visszajeleztem neki azt, amit a beszélgetés során tapasztaltam. Elmondtam, hogy látom, hogy történt vele valami nemrég, látom, hogy ez nagyon nehéz neki. Megkérdeztem, hogy van-e valaki a környezetében, akivel meg tudja mindezt beszélni. Ekkor elkezdett könnyezni, de még mindig nem nézett rám. Azt válaszolta, hogy senkivel nem tud erről beszélni, senkiben sem lehet megbízni. 

Ez nem felhívás volt arra, hogy bizonyítsam, hogy márpedig bennem bízhat, én vagyok a megfelelő ember. Ez egy tény volt a számára. Senkiben nem lehet megbízni. El kellett fogadnom. Megnyugtattam, hogy nem fogom faggatni, nem kell nekem elmondania semmit, ha nem szeretné, de megtalál, ha meggondolja magát. És elmondtam azt is, hogy bár nem úgy látja most, de szüksége lesz valakire, ezért pszichológushoz irányítottam. Azt mondta, hogy elmegy, ha muszáj. El is ment.

7. nem az én feladatom az, hogy - ha nem vészhelyzet áll fenn - meghatározzam a továbbiakat. Az dönt, akinél a probléma van. Én annyit tudok tenni, hogy elmondom a saját kompetenciáimat, azokat a területeket, ahol segíteni tudok. Ha szeretne velem együtt dolgozni, akkor ezt konkretizáljuk. Ha nem, akkor kitaláljuk, hogy ki lenne a megfelelő ember. 

Arra nagyon szoktam vigyázni, hogy a hangulat végig nyugodt maradjon, szinte baráti. És őszinte. 
Ez a felsorolás természetesen nem teljes, és tudom, hogy nem is túl részletes, később talán kibővítem még. Egy irányvonal inkább, egy olyan irány, ami nekem bevált. Rengeteg egyéb módszer van a kapcsolatteremtéshez, de mielőtt valaki elkezdené a gyakorlatban, mindenképp végig kell gondolnia, hogy mit csinál, és azt miért csinálja. És ezt nem tanítják meg az egyetemen.  

*Nádas Péter: A fotográfia szép története, 146.

Grotowski

"Minden megszokott út egyenlő a távolságot áthidaló várakozással."

A vámpírszerelem az igazi szerelem?

Miközben minden fórumot eláraszt a felháborodás, amit a családon belüli erőszak viccé degradálása miatt érez a magyar társadalom igen nagy százaléka, nem is olyan régen ugyanezen fórumok egy romantikus történettől voltak hangosak: vámpírfiú és emberlány szerelmi kapcsolatától.

A történet természetesen fikció, vámpírok nem léteznek. A többi: a szerelem, a párkapcsolat, a kamaszkor, a felnőtté válás azonban nem az írónő saját világa, az a valóság, mindannyiunk valósága.

Mi is történik a könyv szerint abban a borús kisvárosban?

Egy magányos, csonka családban élő, stabil kapcsolatok nélküli lány beleszeret egy vámpírba. Tragikus szerelem az övék, könnyeket fakasztó, irigylésre méltó, sok lány vágyálma. Mit látunk akkor, ha lebontjuk róla a romantikus mázt? Egy bántalmazó kapcsolat tipikusnak mondható forgatókönyvét.

Folytatás itt.

Kirekesztve

 Munkám során gyakran keresnek meg az osztályfőnökök azzal a problémával, hogy van olyan tanulójuk, akit nem fogadtak be a többiek. Mit lehetne tenni? Sajnos ahhoz, hogy az osztályfőnök észrevegye a jeleket, és eljusson addig az elhatározásig, hogy jelzi is a problémát, többnyire már súlyos helyzetnek kell lennie.

Azt gondolom, hogy ha most gyorsan végeznék egy felmérést az ismerőseim között, akkor az lenne az általános vélemény, hogy teljesen normális osztály az, ahova 1-2 diák nem tud beilleszkedni, mindenki ismeri ezt a szituációt, majd kijárják az iskolát, és akkor megváltozik a helyzetük. Így látják azok, akik saját maguk soha nem voltak kirekesztve egy társaságból sem, nincs rossz érzésük, ha a középiskolás éveikre gondolnak. Nem úgy az a gimnazista, aki magányosan üldögél 30 kortársa között, neki ez ott és akkor az örökkévalóság. Nem lát ki belőle, nincs még tapasztalata az idő múlásáról, hiszen azóta ül az iskolapadban, amióta az eszét tudja. Nincs vége. Nincs utána.

Nézzük meg egy kicsit közelebbről, hogy milyen érzés kívül lenni, kintről nézni befelé.

"Azon az éjszakán nem is tudtam aludni. 

Csak feküdtem, és a szívem annyira fájt, hogy el sem lehet mondani. 

Azt gondoltam, meghalok az ágyban aznap éjjel, olyan piszkosul fájt. 

A szívnél kezdődik, aztán szétterjed az egész testben, az egész test fáj. 

A szívem, az agyam, mindenem haldoklott."

(Részlet  A társas kirekesztés pszichológiája (Kipling D. Williams, Forgács József, William Von Hippel, Kairosz Kiadó, 2006, 81-133 oldalig) című könyvből.)
Egy fiú vallott így, akit elhagyott a szerelme. Azt gondolnánk, hogy a szerelmi csalódás nem kivételes helyzet, valószínűleg a legtöbb felnőtt átesett már hasonló élményen. A fenti vallomásból mégis szélsőséges érzelmi reakció olvasható ki. Ha annyira hétköznapi a dolog, miért ez a hatás? Nem szoktunk rá gondolni, de a szakítás is a társas elutasítás egyik fajtája, az átélt érzések szinte azonosak. 
Kísérletek bizonyítják, hogy akit nem fogadnak be egy közösségbe, az az egyén ezt hasonlóan éli meg, mint amikor a testi épségét veszélyeztetik. Innen nézve már nem tűnik olyan egyszerűnek a peremen lévők helyzete, nem legyinthetünk, hogy majd elmúlik 4-5-6 év múlva, és megérthetjük azt is, hogy az állandó veszélyérzet miért jelentkezik gyakran valamilyen betegség formájában.

A tanulmányban szereplő második kísérlet azt vizsgálja, hogy a társas elutasítás ugyanúgy blokkolja a fájdalomérzetet, mint a fizikai veszély. Azt talán már mindenki tapasztalta, hogy egy sérülést követően nem jut el a fájdalom érzete az agyba, előbb a veszélyforrást kell eltávolítani, biztonságba kerülni, utána  jelentkezik csak a fájdalom. Ez egy túlélést segítő mechanizmus, ami azt szolgálja, hogy a fájdalom ne gátolja a biztonságba kerülést. 

Számomra megdöbbentő volt a kísérlet leírása: a 96 résztvevő a kiírás szerint fizikai kényelmetlenségre adott reakciókat vizsgáló kísérletre jelentkezett. Előzetes felmérés után azt az instrukciót kapták, hogy játsszanak on-line labda-passzolgatós játékot három másik résztvevővel. "Ez a játék valójában a kirekesztés manipulálását szolgálta. A befogadás esetében a résztvevők 40 dobásból 10-szer kaptak labdát, a kirekesztés esetében viszont csak kétszer." Nem volt szó tehát személyes kapcsolatról, barátságról, idegenekkel játszottak egy számítógépen keresztül. A játék után arra kérték őket, hogy a nem domináns kezüket tegyék egy 1 fokos vízzel teli tálba, és addig tartsák bent, amíg bírják, de legfeljebb 3 percig. Azok, akik az előzetes felmérés alapján sebzettségre hajlamosabbak voltak, sokkal tovább bent tartották a kezüket akkor, ha kirekesztették őket a játékból, mint amikor befogadták őket. A kirekesztést követően nem érzékelték a fájdalmat a szinte fagyos vízben. 
Ez lehet a magyarázata annak, hogy nagyon nehéz észrevenni, ha valaki teljesen kívül rekedt egy osztályban. A pedagógusok többnyire a zavart keltő diákokra fókuszálnak, még talán hálásak is, hogy valaki szép csendben, érzelemmentesen ül a hátsó padban. Az iskolai lövöldözések elkövetőiről szinte kivétel nélkül az derült ki, hogy magányosak voltak, társaik nem reagáltak a jelenlétükre, ha mégis, az bántó volt. Az öngyilkossági gondolatok is gyakrabban és erőteljesebben jelentkezhetnek a kirekesztett fiatalok esetében. Céltalanná válnak, megszűnik a tanulási motivációjuk, kedvetlenül, mogorván reagálnak társaikra. Külső szemmel úgy tűnhet, hogy ez az oka annak, hogy nincsenek barátaik, mintha önként választották volna a magányos életformát.  
A kirekesztett diák saját maga csak kivételes esetekben tud változtatni a helyzetén. Nekünk kell segítenünk úgy, hogy az egész közösséggel foglalkozunk, mert ez nem a peremen lévő diák problémája, hanem az egész osztályé.    

El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ilyen érzésekkel járni egy iskolába, kötelezően jelen lenni nap, mint nap. Azt viszont tudom, hogy a gyermekvédelem területén dolgozóknak kötelességük segíteni mindazoknak, akik hasonló helyzetben vannak. Amit én javasolni szoktam a hozzám forduló pedagógusoknak, az az, hogy vegyünk fel szociometriát, nézzük meg, hogy a szóban forgó diák tényleg kapcsolatok nélkül van-e, és utána dolgozzunk ki konkrét módszereket arra, hogy a tanuló integrálódhasson. Ilyen módszer például az ültetési rend megváltoztatása (a padtársak sokkal többször szólítják meg egymást, mint a többieket), csoportmunkák kiosztása, közösségépítő játékok beiktatása a tanrendbe, stb. Van olyan osztályfőnök, aki bevallotta, hogy nem érzi magát elég felkészültnek minderre, neki személyesebb, közvetlenebb segítséget tudtam felajánlani, vagyis én tartom meg az osztályfőnöki órákat 1-2 hónapig. 

Nagyon fontos, hogy a pedagógusok minél hamarabb felismerjék a problémát, és ha úgy ítélik meg, hogy egyedül nem  tudnak változtatni a kialakult helyzeten, forduljanak szakemberhez, mert nem fog magától sem megoldódni, sem javulni a helyzet.

Döntésekről

Ez már a második TED-es videó, amit belinkelek, és ennek nagyon egyszerű oka van: szeretem. A fenti is inspiráló, ötletadó, motiváló, gondolkodásra késztető. A problémák helyett a megoldást keresi, látja. Időszerű.

Az előadó azt javasolja, hogy bizonyos időközönként álljunk meg, és nézzünk rá a jelenünkre. Gondoljuk végig, hogy hol tartunk, és miért ott; hol vagyunk, és miért ott; mit csinálunk, és miért épp azt. Jó helyen vagyok? Ha igen a válasz, akkor tovább kell menni. Ha nem, akkor miért nem? Ezen a ponton nem számít, hogy honnan indultam, hogy mik voltak a nehézségek az életemben. Csak a konkrét, aktuális döntés számít. És amit teszek. Nagyon mélyen hiszem, hogy a döntéseink határozzák meg a jelen valóságunkat.

Emlékszem, 14 éves voltam, amikor megfogalmaztam magamnak, hogy ha most zülleni kezdenék, akkor azt senki nem venné észre, és nem állítana meg (anyukám akkor már 2 éve meghalt, apukám pedig saját magával volt elfoglalva, rokonok az ország másik végében), szóval ha úgy döntenék, hogy például drogos leszek, akkor annak nagyon csúnya vége lenne. Megkérdeztem magamtól, hogy akarok-e zülleni? Nem akartam. Annyira nem, hogy még részeg sem voltam soha. Egy döntés.

Pár évvel később épp súlyos világvégehangulatban tespedtem, végtelenül sajnálva magamat, nagyon mély meggyőződéssel arról, hogy a világon nekem van a legnehezebb életem, ezt soha, senki nem képzelheti el, nem értheti meg. Arra sajnos már nem emlékszem, hogy ki mondta, hogy hagyjam abba ezt a nyavalygást, mert a nehéz gyerekkor bizonyos életkorban már nem mentség semmire, nem mentség arra, hogy az adott pillanatban miért nem teszek valamit, miért ülök otthon ahelyett, hogy változtatnék az életemen. Nem a nehéz gyerekkor akadályoz meg abban, hogy jobban legyek, hanem én magam. Igazat adtam neki, és befejeztem. Döntöttem.

Az utolsó személyes élményem az adott témával kapcsolatban nem olyan régi, talán 3-4 éve történhetett. Meglátogattam az egyik barátomat, és mindenféle dolgokról beszélgettünk, és elmesélte, hogy mit mondott nemrég a párjának. Nem nekem szánta, mégis segített, hogy egy kicsit változtassak a hozzáállásomon a jövőmet illetően. Értelmiségi családból származom (gyógyszerészek, fizikusok, matematikusok...), és abban a szellemben nőttem fel, hogy a tudás érték, és hogy okosabb vagyok az átlagnál, tehát nem tehetem meg, hogy nem tanulok (azért megtettem...), tanulással bármit elérhetek. Volt egy hibás elképzelésem arról, hogy a jövőmet illetően elég annyit tennem, hogy hajlandó vagyok tanulni, diplomákat szerezni, a többivel a Sors tartozik nekem, szóval majd elém jön a megfelelő munka, mert nekem ez valahol jár. Nem mondtam ezt ki, nem is nagyon reflektáltam rá, csak amikor M. azt mondta, hogy nagyon leszidta I-t, mert nem képes menedzselni magát, hiszen senki nem fog odamenni hozzá azzal, hogy tudjuk, hogy te vagy a legjobb ..........., gyere, dolgozz velünk. Lehet, hogy ő azon a területen a legjobb, de szüksége van honlapra, és mindenféle fórumra, hogy ezt mások is tudják. Hazafelé eldöntöttem, hogy tenni fogok azért, hogy azt csinálhassam, amihez értek, és amit szeretek. Eldöntöttem, hogy nem érem be kevesebbel. Nagyon sokat vártam rá, de most elmondhatom,  hogy azt csinálom, amit szeretnék csinálni. 

Azért osztottam meg ezeket a személyes élményeket, mert nemrég beszéltem valakivel, aki évek óta nem tudja meghozni azt az alapvető döntést, hogy "jobban akarok lenni". Enélkül pedig az ehhez szükséges lépéseket sem látja, nem veszi észre. Amikor beszéltünk, két dolgot sugallt felém az egymást követő "igen, de"  kezdetű mondatokkal: 1. Nekem könnyű, ott lakom, ahol, azt csinálom, amit... 2. Én el sem tudom képzelni, hogy neki milyen nehéz az élete. És tényleg nem tudom, de nem is kell tudnom. A döntést neki kell meghoznia. Ahhoz pedig elég, ha erre a két kérdésre őszintén válaszol: mire lenne szüksége ahhoz, hogy sikeres, boldog, stb. legyen? És mit kellene tennie azért most, ebben a pillanatban, hogy el is érje?

Ami most foglalkoztat

A következő tanévtől 2 gimnáziumban kezdjük el a kortársmediátor-képzést. Terveim szerint 10-11. évfolyamon hirdetjük meg, és várunk iskolánként maximum 15 olyan fiatalt, aki vállalja, hogy heti rendszerességgel részt tud venni a foglalkozásokon. Lesz sok játék, lesz sok szituációs gyakorlat, és lesz egy kis elmélet is, főként a konfliktusokról, azok kezeléséről, a lehetőségeinkről.

A cél persze elsősorban nem az, hogy a résztvevők utána profi szinten mediáljanak, hanem az, hogy mindazt, amit ott megtanultak magukról és a társaikról, képesek legyenek továbbadni a kortársaiknak. Szeretném, ha a kamaszok ismernének alternatív módszereket a problémáik megoldására, és hogy fejlődjön az önreflexiós képességük.

A képzés egy féléves lesz, de a távolabbi célom az, hogy közösséggé váljanak, hogy utána is találkozzanak, hogy működjön a dolog nélkülünk is. Ez az, ami most foglalkoztat, hogy hogy lehetne működő közösséget alakítani. Volt egy időszak az életemben, amikor én is tagja voltam egynek, és nagyon sokat tanultam ott, nagyon fontos volt mindaz, aminek a részese lehettem. Az például, hogy képes vagyok egy esetmegbeszélő konferenciát koordinálni, kizárólag az ott szerzett tapasztalataimnak köszönhető. Szóval ezen agyalgok itt a nyári szünet keretében. Várom az ötleteket, hozzászólásokat, tapasztalatokat, (segítő kezeket) mindent. 

A végére egy kis inspiráció, amit Petrától vettem kölcsön (de lehet, hogy nem adom vissza...):

Bárcsak foghatnám a kezed

 

Meddig  kísérhetünk valakit az úton? Ez a segítő kapcsolat legnehezebb kérdése. Az a jellemző ránk, emberekre, hogy akiért erőfeszítéseket teszünk, az fontossá válik a számunkra, és ha valaki fontos nekünk, akkor ott akarunk lenni mellette, hogy megóvjuk, fogjuk a kezét, megvédjük mindentől. Többek között erről is szól a Buffy, a vámpírok réme című sorozat. Néhány infó a wikipedia-ról annak, aki esetleg nem ismeri:

"A történet egy lányról szól, aki egy misztikus hatalom birtokába kerül: ő lesz a Vadász, akinek feladata megvédeni az emberiséget a vámpíroktól és más démonoktól. Buffy Summers egy átlagos, szőke amerikai gimnazistalány – a szülei elváltak, az édesanyjával – aki egy galériát vezet – egy kaliforniai kisvárosba, Sunnydale-be költöznek. A Sunnydale gimnázium akkori könyvtárosa közli Buffy-val, hogy a legenda szerint ő az új „kiválasztott”, a következő Vadász (Slayer). Buffy mindezt nem veszi komolyan, amíg vámpírok meg nem támadják, ő pedig felfedezi, hogy természetfeletti ereje, gyorsasága és ügyessége révén könnyedén végez velük, minden félelem nélkül.

A könyvtáros, Rupert Giles lesz Buffy Figyelője (watcher), aki tudása és a démonok, varázstárgyak, átkok fölötti ismerete lévén segíti Buffy küzdelmeit. Buffy két osztálytársa, a félénk Willow (Alyson Hannigan) és a csetlő-botló Xander (Nicholas Brendon) is csatlakoznak a vámpírvadász-kommandóhoz."

Giles 7 évadon keresztül segíti Buffy munkáját, illetve az életét is. Tanító, mester, harcostárs és apa, attól függ, éppen mire van szüksége. Erről szól az élete. A 6. évadban van egy epizód (Once more with feeling), amelynek az az alap sztorija, hogy valaki megidézett egy olyan démont, aki mindenkit dalra és táncra fakaszt. Maga a történet elég butuska, mégis döntő jelentőségű az egész évad szempontjából. Dalban ugyanis nem lehet hazudni. A szereplők sorra éneklik el mindazt, amit eddig nem mondtak ki, talán még maguknak sem fogalmaztak meg. A belinkelt dal egyrészt Giles vallomása arról, hogy nem maradhat, el kell mennie, mert Buffy miatta nem fejlődik, minden megoldást tőle vár, teljes függésben élnek, másrészt pedig Tara felismerése arról, hogy Willow felejtő bűbájt használt ellene, belenyúlt az emlékeibe, kitörölte azt, ami konfliktust okozott köztük. Ő is dalban fogalmazza meg, hogy bármennyire szereti is Willow-t, nem maradhatnak együtt. 

Amiért én most itt erről írok az a Giles - Buffy kapcsolat. Van egy gimnazista lány, aki küzd a démonokkal, küzd a sötétséggel, és van a segítő, aki mellette áll. De meddig terjed a segítő kompetenciája? A legnehezebb azt kimondani, hogy eddig kísértem őt, ez az a pont, ahol elengedem a kezét. A segítő kapcsolat nem apa-gyerek viszony, amire Giles vágyik, hanem egy olyan szövetség, ami egy konkrét probléma legyőzésére köttetett. Az, hogy már nem segíti, hanem hátráltatja Buffyt, nem egy hirtelen felismerés volt, sok apró jel előzte meg: olyankor is a segítőjéhez fordult Buffy, amikor teljesen indokolatlan volt, például tőle várta, hogy megoldja a húgával való konfliktust, hogy befizesse a számlákat, hogy folyamatosan ott legyen, ha kell, és rögtön menjen el, ha nem kell. 

Egy idézet a dalszövegből:

"Utad még járatlan és nehéz lesz
Képes vagy legyőzni, de soha nem teszed

Mert miattam nem haladsz előre
Bárcsak tudnám a jó szavakat
Melyek utadon elkísérhetnének
Bárcsak apád lehetnék
És foghatnám kezedet
Bárcsak maradhatnék

De tudom, nem lehet

Mert utadban állok
A körötted levő kiáltásokat nem hallhatod
Mert tudod, azzal én foglalkozom
Így csak fekszel ott ahelyett, hogy emelt fővel járnál"

A segítő nem védheti meg a védencét a külvilágtól, és ezt nagyon nehéz elfogadni, belátni. Mindenki átesik ezen, aki fiatalokkal, gyerekekkel foglalkozik, én magam is. Találkozom diákokkal, akik magányosak, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy valakinek őszintén elmondják a gondolataikat, félelmeiket. Az én munkám az, hogy meghallgassam, meghalljam őket, és azt hiszem, ez a világ egyik legjobb munkája. De munka, nem az életem.

Csak akkor működik megfelelően, ha felállítom és tartom a határokat, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, mint Giles, aki túl közel került Buffyhoz, mert akkor sokkal fájdalmasabb az el- (és le-) válás, és még árthatok is vele. Volt már nekem is olyan gondolatom, hogy ezt a gyereket legszívesebben örökbe fogadnám, hazavinném, és mostantól megóvnám mindentől. Nem tenném meg, de az érzés ott van. Giles akkor tudta kimondani, hogy mennie kell, amikor belátta, hogy nem a segítője, hanem az apja szeretne lenni Buffynak. Elmegy, de abban a pillanatban visszajön, ahogy valódi szükség lesz rá. 

Ez a sorozat nagyon szépen mutatja be azt az utat, amit a segítő és a védence bejárnak, és ez a dal ennek az esszenciája. Az, hogy közben nézhetjük, ahogy Sarah Michelle Gellar tornázik a háttérben, a ráadás ajándék...

Egy példa az előbbire

Fültanúja voltam munkám során az alábbi párbeszédnek:

Diáklány (12 év): anya mindenért ideges lesz, kiabál, még meg is üt néha, ezért elmentem otthonról, már nem bírtam.

Tanárnő (40 körül): Segítened kell anyukádnak neked is! Tanulj rendesen, vigyél haza jó jegyeket, akkor biztos örülni fog. És a szobádban is tarts mindig rendet...

A lány összezuhanása szívbemarkoló volt. Szinte hallottam, ahogy nagy csattanással lehúzza a  redőnyt maga előtt. A következő beszélgetésünkre nem invitáltam meg a tanárnőt.

Kommunikációs gátak

Mindenki ismeri az érzést, amikor egy beszélgetésnek hirtelen vége szakad, nem is igazán tudni, hogy miért. 

Okos emberek összegyűjtötték azokat a gátakat, amelyek biztos, hogy megakasztják a kommunikációt. Ezek főleg egy segítő beszélgetés kapcsán veszélyesek, mert elbizonytalanítják, kizökkentik a feleket. Ha már a segítő elérte, hogy a másik fél bizalommal fordul felé, megnyílik előtte, akkor egy ilyen kommunikációs hiba felér egy arculcsapással. 

Nézzünk néhány példát:

1. Parancsolás, utasítás: "Holnap első dolgod legyen beszélni vele!"

2. Fenyegetés: "Ha így folytatja, baj lesz belőle!"

3. Prédikáció: "Ebben a helyzetben azt kellene tennie, hogy...!"

4. Leckéztetés: "Hát ha így reagált, ne csodálkozzon, hogy az lett belőle!"

5. Ítélkezés: "Nem látom, hogy nagyon érdekelné, mi lesz ezután."

6. Nyugtatgatás: "Ne aggódjon, el fog múlni ez az érzés!"

7. Elemzés: "Úgy látom, ezt azért tette, mert nem mer szembesülni vele."

8. Provokáció: "Meg tudná nekem magyarázni, miért mondta azt ott akkor?"

9. Kérdezgetés: "Mikor? Hol? Ki volt még ott? Meddig tartott? Mit érzett közben? Fájt a feje?"

10. Moralizálás: "Igazából ez nem olyasmi, amit mi itt szívesen hallgatunk..."

(köszönet Berta Ferencnek a felsorolásért!)

Amikor a segítő hasonló kijelentéseket a tesz, a beszélgetés fókusza hirtelen átkerül őrá, pedig ennek a fókusznak a segítséget kérő félen kell lennie. Az, aki bajban van, és már eljutott odáig, hogy erről beszéljen valakivel, többnyire nagyon bizonytalan, ingatag érzelmi állapotban van, tehát ő maga nem lesz képes visszaszerezni a figyelmet, erről a segítőnek kell gondoskodnia. Ő viszont akkor tudja visszaállítani a fókuszt, ha reflektál a saját bakijára, gondolatban beismeri, hogy hoppá, ezt nem kellett volna, de nem blokkol le, nem bizonytalanodik el a saját szerepét illetően, nem gondolja azt, hogy "ez nekem nem megy, hagyjuk inkább, ha jó segítő lennék, nem mondtam volna..." A segítő foglalkozást gyakorlókra is igaz az, hogy nem tökéletesnek, hanem elég jónak kell lenni. (Uff.)
Részletesebben a mediaciok.hu oldalon olvashatsz a témáról.

Eltűnt

Az oldal, amelyet bejelentettem a pedofil tartalma miatt, már nem található meg. Köszönöm!

OFF

Aki véletlenül nem érti a címet: valami olyasmi következik, ami nem mediáció, nincs köze közvetlenül ezekhez a témákhoz, mégis fontosnak érzem leírni, megosztani, hogy tudjatok róla, figyeljetek rá.

A múlt héten valaki felhívta a figyelmemet egy honlapra, azt mondta, mindenképp nézzem meg. Egyrészt örülök, hogy megtette, másrészt nem aludtam 2 napig, annyira felzaklatott.

Nem fogom megadni a honlap címét, viszont megmutatom egy darabkáját:

A kép teljes névvel szerepel. És honnan származik? Természetesen egy Facebook-profilról szedte le a nem túl jó szándékú valaki, aki az említett honlapot üzemelteti. A diáklány nem védte le az adatait (kb. 3 perc megtenni!), így bárki bármit lementhet onnan, és felhasználhat később. Ami a legborzasztóbb az egészben, az a 34 komment. A honlapot hozzáértő ember tartja fenn, korosztály szerint lehet keresni benne. 

Amint szembesültem vele, azonnal bejelentést tettem az internethotline.hu oldalon. Megjött a válasz, íme:

"Bejelentésével kapcsolatban tájékoztatom, hogy az Internet Hotline már több alkalommal büntetőeljárás indítását kezdeményezte a rendőrségnél az oldalon található jogsértő tartalmak miatt, illetve számos esetben sikeresen érte el olyan, az érintettek hozzájárulása nélkül az oldalra feltett képek törlését, amelyeket nem az oldal tárhelyszolgáltatója tárolt, illetve tájékoztatta a sértetteket jogorvoslati lehetőségeikről. Mindezekre tekintettel remélhető, hogy az oldal üzemeltetői a jogsértő tartalmak közlésével hamarosan felhagynak."

Aki saját maga is szeretne bejelentést tenni, írjon az e-mail címemre, és elküldöm neki az oldal címét. Minél többen, annál jobb.

Még valami: abban is szívesen segítek, hogy hogy lehet a Facebook-profilt titkosítani. Akinek gyerekei vannak, annak még inkább kötelező!

Kivel beszéled meg, kislányom?

Nemrég volt szerencsém egy anyukával beszélni a kislányáról gyermekvédelmi munkám során. A lányzóval egyszer találkoztam eddig, ma lesz a második megbeszélésünk. 15 éves, gond van vele otthon is és az iskolában is. Anyuka egyedül neveli, és kifogyott az eszközökből. Látja, hogy gyermeke nincs jól, szeretne neki segíteni, de nem tudja, hogyan. Na, erről beszéltünk. Hogy mi lehet a baj a lánykával. Új perspektívát mutattam neki, állítottam egy kicsit a fókuszán. Nehezen viselte, és ennek hangot is adott. A gyermeknek ő az anyukája, ő akarja neki a legjobbat, ő ismeri, félti, neveli. Én idegen vagyok, egyszer beszéltem vele, mégis többet tudok arról, hogy mi foglalkoztatja, mi bántja, mint ő. Sőt, nekem igent mondott arra is, hogy keressen fel egy pszichológust, pedig ezt már ő is mióta mondja, de hiába.

Próbáltam szavakba önteni, hogy miért működik az egy kamasznál, ha egy számára ismeretlen emberrel beszélhet a gondjairól, nem tudom, megértette-e. Ez nem az ő szülői kompetenciáját kérdőjelezi meg, ez valami egészen másról szól. De vajon miről? 

Nem ő volt az első, aki csodálkozásának adott hangot, amiért nekem általában sikerül rávennem a fiatalokat arra, hogy nyíljanak meg előttem. Mondhatnám, hogy ez a munkám, de tudom, hogy nem mindenkinek megy ez, aki hasonló területen dolgozik. Akkor ez most rajtam múlik, vagy a helyzeten? Azért nyílnak meg előttem, mert én vagyok ott, vagy azért, mert nem ismernek? Mit tudok én magam nyújtani? 

Elfogadást. Verbális és nonverbális módon is azt közvetítem, hogy mondhat bármit, nem ítélkezem. Nem közlöm, hogy szerintem rendben van-e mindaz, amit ő tesz vagy mond, gondol vagy érez. Nehéz, de komolyan gondolom. Amikor beszélgetek egy diákkal, a saját véleményem nem jelenik meg semmilyen formában. 

Tárgyilagosságot. Ezt nagyon értékelik a kamaszok. Összefoglalom, hogy mi a konkrét szituáció, amiben ők benne vannak, majd felvázolom a lehetséges utakat, megoldásokat. Van, hogy csak egy irány van, akkor azt mondom el lépésről lépésre. Kinek mit fogok mondani, ki mit fog tenni... Akkor teszek konkrét lépést, ha ő maga is rábólint, hogy rendben, megértette, elfogadta.

Aktív figyelmet. Rá nézek, rá figyelek. Nem az órámat, nem a telefonomat nézegetem, nem is jegyzetelek (szerencsére jó a memóriám), csak hallgatom. Nem bambulok el közben, megszűnik minden, ami nem oda tartozik. 

Csendet. Na, az tényleg embert próbáló, de beválik. Felteszek egy kérdést, majd várok. Akkor is, ha látszólag nem hallotta meg a gyermek, ha nézeget ki az ablakon, ha kerüli a szemkontaktust. Várok. Nem ismétlem meg, nem teszek fel segítő kérdést, nem adok hipotetikus válaszokat helyette. Várok. Még mindig nem nézegetem sem az órám, sem a papírjaimat. Őt sem fixálom, nem sürgetem. Mindkettőnk számára világos, hogy ennek a csöndnek akkor lesz vége, ha ő megszólal. A következő kritikus pont az, hogy arra hogy reagálok. Tudom, hogy egy ilyen csöndet kétféle módon lehet megtörni: az egyik, és talán az egyszerűbb az, ha válaszol a kérdésre őszintén. Érdemes a válasz után nem rögtön reagálni, hogy ő is meghallja azt, amit hangosan kimondott. Általában ő maga viszi tovább a fonalat, nekem csak figyelnem kell. A másik lehetőség az, hogy még nem készült fel arra, hogy válaszoljon a kérdésre. Ilyenkor zavart makogás a válasz, és valami olyasmi, hogy tényleg nem tudom, mit mondhatnék. Ezt minden komment nélkül el kell fogadni, és továbblépni egy másik területre. Ha kész lesz a válasszal, el fogja mondani. Ha ennél a pontnál a legkisebb erőszakkal, noszogatással találkozik, a bizalmi kapcsolatnak vége, akár ne is folytassuk tovább. Azt hiszem, ez az a pont, ahol egy szülő másként viselkedik. Látja, hogy van valami a gyerekében, ami bántja, zavarja, és tudni akarja, hogy mi az, de a gyermek még nem készült fel arra, hogy beszéljen róla. Főleg nem a szülőjével, akitől totális függésben van. Anyuka jót akar, ezért kérdez, noszogat, biztat, egy idő után faggat. Mégsem jut semmire. Aztán jön valaki, egy idegen, aki ott terem, és hopp, a lánykája már el is mondta neki mindazt, amit a saját anyukájának nem.

Világos szabályokat. A diák pontosan tudja (általában), hogy mi az oka annak, hogy mi beszélgetünk. Az más kérdés, hogy ezzel egyet is ért-e, de tudja. Azt is, hogy ez a beszélgetés meddig tart, azt is, hogy mikor találkozunk legközelebb. Azt is, hogy ebből a beszélgetésből mi az, ami kettőnk közt marad, és mit adok tovább, és kinek. És általában nem bánják, ha kicsit ők vannak a középpontban. 

Összefoglalva úgy látom, hogy az adott helyzetnek nagy ereje van, elsősorban azért nyílnak meg, másodsorban pedig azért, mert én ülök ott, aki ismeri a saját lehetőségeit és határait is egyben.

Már megint ti voltatok?

Az eset a következő: egy iskolai rendezvényt követően három fiú a dühét és a frusztrációját úgy vezette le, hogy kiabált, és az útjukba kerülő tárgyakat, köztük egy padot is felrúgott. Az esetnek több szemtanúja volt. A fiúknak nem ez volt az első problémás cselekedetük az iskolában, ha valami történt, az elsők közt váltak gyanússá. 

Mindhárman megkapták a soron következő fegyelmi fokozatukat, az egyiküknek el kell hagynia az iskolát.

Hogy lehetett volna konstruktív, pozitív kimenetele az esetnek?

Első körben azt kell felkutatni, hogy kik azok, akiket közvetlenül érint az eset. Természetesen a három diák, plusz a szüleik is, esetleg a barátaik az iskolából. Az igazgató, a helyettes, és azok a tanárok, akik még ott voltak a rendezvényen, és akik ellen tulajdonképpen a fiúk dühe irányult. Azok a tanárok is érintettek, akik bíztak a fiúkban, és akiknek csalódást okoztak. Az már most látható, hogy sok emberről van szó. Ilyen esetben nem a "szokványos" mediációs eljárást alkalmazzuk, hanem ún. jóvátételi konferenciát rendezünk. A felkészülés is másképp zajlik: a facilitátor külön-külön beszél minden egyes érintett féllel, és mindenkit megkér, hogy mondja el, mi történt. Első körben az elkövetőkkel, jelen esetben a három fiúval veszi fel a kapcsolatot. Nagyon fontos, hogy a Mi történt? kérdésre őszinte válasz érkezzen, mert jóvátételi konferenciát csak abban az esetben lehet szervezni, ha az elkövetők vállalják a felelősséget a tettükért, vagyis elismerik, hogy ők voltak azok, akik felrúgták a padot. A sértettek is elmondhatják a facilitátornak, hogy mi történt, kiegészítve azzal, hogy mindez milyen hatással volt rájuk nézve. Minden fél megnevezhet valakit, aki az ő pártfogójaként lehet jelen a megbeszélésen. Fontos, hogy az elkövetők ne érezzék sarokba szorítva magukat.

A négyszemközti beszélgetés során kialakul a bizalom az érintett felek és a facilitátor között, aki mindenkinek elmondja a saját szerepét a konferencián: pártatlan, titoktartó, nem hoz döntést, ő csupán koordinálja a beszélgetést. A jóvátételi konferencia kezdetére mindenki ismeri őt, elfogadja a szerepét, és megadja a vezetéshez szükséges felhatalmazást, hiszen a részvétel önkéntes, a szereplők csak akkor vállalják, ha teljes mértékben megbíznak a vezetőben. 

A konferencia:

A konferencia helyszínén a székeket egy nagy körben rendezik el. A sértettek és azok támogatói a facilitátor balján foglalnak helyet, az elkövetők és családjuk pedig tőle jobbra ülnek. A facilitátor emlékezteti a résztvevőket arra, hogy önkéntesen vesznek részt a konferencián, és bármikor szabadon távozhatnak. Azt, hogy ki az, aki elsőként mondja el a saját szemszögéből, hogy mi történt, a facilitátor dönti el. Általában az elkövetők közül azt a személyt választja, akinél a személyes beszélgetés során a leginkább tapasztalta a megbánást, és a jóvátétel iránti igényt. 

Egymás után elmondja mindenki a saját verzióját arról, hogy mi történt, majd a sértettek elmondják azt is, hogy mindez hogy érintette őket. A szülők általában megfogalmazzák a csalódottságukat és a tehetetlenségüket, a tanárok elmondják, hogy mennyi mindent megpróbáltak, és ismét megtörtént, a barátok szintén hasonló érzésekről számolnak be. Az elkövetők ekkor szembesülnek azzal, hogy egy látszólag semmiségnek tűnő tett (csak egyszer belerúgtam a padba, mert mérges voltam), milyen sok emberre volt hatással, és milyen mélyen bántja őket azóta is. 

Ekkor jön el az őszinte bocsánatkérés ideje, és egyben valamilyen engesztelő jóvátétel felajánlása. Ez lehet egy egyhetes nyári munka az iskolában (rombolás után általában valamilyen felújítási munka), illetve bármilyen alkotó tevékenység, amivel a köz javát szolgálják. Az elkövetők számára nagyon nehéz ennyi ember előtt őszintén felelősséget vállalni, főleg, ha diákokról van szó, mivel ők még csak tanulják azt, hogy a tetteiknek milyen következményei vannak. A konferencia ereje abban rejlik, hogy egy biztonságos, ítéletmentes térben néznek szembe ezekkel a következményekkel, így nekik sem a védekezést, az elhatárolódást kell választaniuk (mint egy iskolai fegyelmi tárgyalás során), hanem őszintén kimondhatják: bocsánatot kérek. És miután ők azok, akik felajánlják a jóvátételt, amit a sértettek el is fogadnak, így valóban mindenki képes új lappal indulni, és lezárni magában a történteket.

A konferencia zárásaként - miután írásba foglalták a felajánlást -, a facilitátor mindenkit meginvitál egy kis eszegetésre. Ekkor már kötetlenül, felszabadultan tudnak a felek egymással társalogni, elindulhat újra az őszinte kommunikáció. 

A tapasztalat azt mutatja, hogy a jóvátételi felajánlást az elkövetők maradéktalanul betartják, és utána többet nem rongálnak meg semmit, sőt, ők azok, akik visszatartják társaikat a hasonló tettektől. 

Sok időt és energiát igényel a felkészülés és a lebonyolítás, de mindenképp megéri, főleg, ha a másik alternatíva egy fegyelmi tárgyalás.

Ifjúsági mediáció

A cím több jelentést hordoz magában. Egyrészt jelenti azt, hogy a megoldandó konfliktusban legalább az egyik fél még ifjú, vagyis 18 év alatti. Kivel lehet konfliktusa egy fiatalnak? Amennyiben a büntetőjogi mediációt nem számítom, akkor a szüleivel, a tanáraival vagy a kortársaival. Jelen esetben a két utolsó lehetőséget nézzük meg közelebbről. 

Tanár - diák mediáció:

Munkám során már találkoztam olyan jellegű nézeteltéréssel, ami egy 17 éves fiú és az osztályfőnöke közt alakult ki. Személyes ellentétről volt (és van még ma is) szó. A megoldás több szempontból is nehézségekbe ütközik, mert egyikük sem enged a saját sértettségéből, viszont a tanár hatalmi pozícióban van, tehát rajta múlik, hogy elindulnak-e a megoldás irányába. Példát is kell mutatnia, tehát annak, ha nemet mond a felkínált lehetőségre, sokkal több és mélyebb üzenete van, mint két "átlagember" esetében.

Lehetséges mediálni tanár és diák között, de csak akkor, ha a diák maga már elég érett ahhoz, hogy képviselje az érdekeit.

Diák - diák mediáció:

Legeredményesebb, ha kortárs mediátor végzi. Jövőbeni céljaim közt szerepel kortárs mediátorok képzése, mert nagyon fontos, hogy már a középiskolás korban megismerjenek alternatív konfliktuskezelési módszereket. Ez olyan sok előnnyel jár, hogy nem is tudom mindet felsorolni, ezért kiemelek néhányat, a teljesség igénye nélkül. A diákok között fellépő problémákról a kortársak értesülnek a leghamarabb. Mire a pedagógus tudomást szerez róla, az már rendszerint elmérgesedett, a felnőtt mediátor tehát nagyon későn tud csak megjelenni, ezzel szemben egy másik diák szinte azonnal fel tudja kínálni a segítséget. 

Egy másik előnye az, hogy mind a konfliktusban érintett felek, mind pedig a kortárs mediátor megtapasztalják, hogy a problémákat nemcsak erőszakos úton lehet megoldani, tapasztalatot szereznek egyéb kreatív megoldásokról is.

A legfontosabb előnye talán az, hogy a pedagógusok partnerként kezelik a diákokat, nem akarják helyettük megoldani a kialakult helyzetet, nem nyúlnak bele hatalmi eszközökkel. Övék a konfliktusok megoldásának a lehetősége, amiért felelősséget is képesek vállalni.

Apa-fia 2. rész, az aranyszabály

Az aranyszabály a következő: a mediátor soha nem akarhatja jobban a mediációt, mint a felek. Beszéltem apukával, hosszan, hosszan beszéltünk, de egy hajszálnyival sem jutottunk előrébb. Ő maga is elmondta, hogy nem tud már kommunikálni a fiával, nagyon szeretne részt venni az életében, de nem tudja, hogy közelítsen. Felajánlottam neki ugyanazt a lehetőséget, mint a fiának: üljünk le hármasban, és beszéljenek úgy. Elmondtam a mediáció szabályait, az előnyeit, azt, hogy a fia nyitott erre a lehetőségre, szeretne javítani a kapcsolatukon. Semmi reakció, csak a lemez ment tovább, hogy miért nem tud a fia más lenni. Mondtam, hogy gondolja át, és ha úgy érzi, meg tudja tenni ezt a lépést a kapcsolatuk javításának az érdekében, keressen meg. 

Nagyon bízom benne, hogy rászánja magát, még ha egyelőre nem is hisz benne.

Titkok és határok

A mediációs ülés első lépései közé tartozik a titoktartási papír aláírása. A mediátor ezzel vállalja, hogy semmit nem ad tovább senkinek, ami az ülés alatt elhangzik, az ott is marad. Látatlanban teszi ezt, mivel fogalma sincs arról, hogy mi minden fog elhangozni.

A képzés során sokat beszéltünk erről, elsősorban a gyermekvédelem szemszögéből. Munkám során is kötelez a titoktartás - egy bizonyos határig. A jelentési kötelezettség előrébb való, hiszen csak akkor tudok segíteni egy bántalmazott gyereknek, ha jelzem az abúzust. Ezt minden esetben el is mondom a fiataloknak. A mediáció más, hiszen ott teljesen eltérő okból és célból vagyok jelen.

Példa: válási mediáció, indulatok, frusztráció, harag. 2 gyerek, az egyikkel sok a probléma. Az ülés során kiderül, hogy a szülők eltérő nevelési stratégiát alkalmaznak, apuka néha a tehetetlenségét agresszióval vezeti le, elsősorban a problémás gyerek kárára. Vállaltam a titoktartást, tehát nem tehetem meg, hogy az ülés után szaladok a Gyermekjóléti Szolgálathoz. Nem javasolhatok, nem mondhatom apukának, hogy kérjen pszichológusi segítséget, nem is ítélkezhetek, nem mondhatom, hogy hékás, ilyet nem csinálunk, milyen dolog ez! Egyetlen dolgot tehetek mediátorként: tárgyilagosan tájékoztathatom apukát, hogy ez a mai gyermekvédelmi törvény szerint nem elfogadható, ilyen és ilyen következményei lehetnek. Nagyon óvatosan szabad csak ezt alkalmazni, hogy tényleg csupán a tájékoztatás legyen a célja a mondatnak, és nem az ítélkezés.

Tisztában kell lennie a mediátornak a saját határaival, kellő önismeret hiányában bele sem szabad vágni. Tudnom kell, hogy hol van az a pont, amikor felállok, és azt mondom, hogy ennyi volt, berekesztem az ülést, ilyen körülmények között nem tudom folytatni a mediációt. Ilyen pont nálam a pedofília, és a megsemmisítő agresszió. Nem tudom elfogadni, ha valaki módszeresen és kíméletlenül teszi tönkre a gyerekét, azzal a céllal, hogy fájdalmat okozzon, hogy megsemmisítse őt.

A titoktartás viszont akkor is érvényben marad, akkor is be kell tartani, ha nem vezettem végig az ülést. Nem volt még ilyenre példa, és remélem, hogy nem is lesz. Tudnom kell viszont, hogy mikor érek el a saját határaimhoz, és mi akkor a teendő.

Apa-fia 1. rész

Ifjúságvédőként találkoztam azzal a  családdal, amelyről szó lesz. Az első személyes megbeszélésem Petivel volt, aki 11. évfolyamos gimnazista, de már betöltötte a 18. életévét. Gyermekvédelmisként a nagykorúság az a határ, amelyen már nem lehet átlépni, de mint ebben az esetben is, előfordul, hogy a fiatal még tanköteles, és nem képes egyedül megoldani iskolai teljesítményét is befolyásoló problémáit.

Elmondta, hogy az apukájával naponta van konfliktusa, már nem is tudnak beszélni egymással, csak kiabálva, indulatból kommunikálnak. Nem tanul, gyakran beteg, elfásult, nincs jövőképe, vagy csak minimális. Vannak barátai, van közösségi élete is, nem gondolja, hogy depressziós lenne, inkább csak kivár, várja, hogy leérettségizzen, és elköltözzön otthonról. Mivel már nagykorú, és ezáltal saját magáért felel, nem vonhatom be a gyermekjóléti szolgálatot, hogy segítsenek a családnak, egyéb megoldást kell találni.

Felajánlottam neki a mediációt. Amikor már az összes igen, de kezdetű mondatára megfeleltem, és elértem azt is, hogy ne nyilatkozzon apukája nevében, meghallotta végre, amit mondok. Az érettségiig hátralévő másfél év még hosszú idő. A játszmákból kiszállni viszont szinte lehetetlen külső segítség nélkül. Elmondtam neki, hogy a mediáció nem a meggyőzésről, és nem az üres ígéretekről szól, lehetőség arra, hogy indulatok, agresszió nélkül beszéljenek, hogy mindketten megfogalmazhassák maguknak és egymásnak, hogy mire lenne szükségük a nyugodt együttéléshez.

Tetszett neki az ötlet, ki is mondta, hogy talán-talán, esetleg mégis van segítség.

Jövő héten beszélek külön az apukával, neki is felajánlom ezt a lehetőséget. Bízom benne, hogy igent mond.

Folyt. köv.

A mediátor pártatlan

Egyszerűnek hangzó kijelentés, és természetes is. Persze, hogy pártatlan a mediátor, hiszen nem azért ül ott, hogy eldöntse, kinek van igaza. Nem nyomozó, és nem is bíró. Viszont ember ő is, erkölcsi és morális érzékkel megáldva. Nehéz pártatlannak maradni, amikor az egyik fél olyasmit mond, amire magánemberként muszáj lenne reagálni. Például: Ugyan már, egy-két pofon a legjobb kapcsolatban is elcsattan! Hm.

Ezt a mondatot nem szabad felhívásnak tekinteni, tilos lereagálni. Van információtartalma, aminek a mentén tovább lehet haladni. Felvet olyan kérdéseket, amelyek valószínűleg mindkét fél számára fontosak, és amikről valószínűleg nem beszélhettek eddig nyíltan, mert a túlzott érzelmi és indulati töltet akadályozta őket. A mediáció során ezek az indulatok leválnak a mondatokról, és új alapra helyezik a beszélgetést. Ha erre az ülés során nem az a válasz, hogy persze, mert neked csak az agresszió a megoldás, hanem az, hogy nekem nagyon rosszul esik, amikor látom, hogy eluralkodik rajtad az agresszió, akkor onnan már csak egy lépés a nyílt, őszinte kommunikáció.

Nem szabad a mediátornak megijednie, amikor az ülés során ilyesmit hall. A mondat is és a helyzet is nagyon életszerű, tehát nagy eséllyel hangzik el a mediáció során.

Első

A mai napon létrehozott blog célja az, hogy ismereteket közöljön az érdeklődőkkel a mediációról. Ezért be fogom mutatni a mediációs folyamatot, azt, hogy miért tartom jól használható módszernek, de leírom majd azt is, mi szükséges ahhoz, hogy sikeres lehessen. Néhány általánosnak tartható esetet is be fogok mutatni (a résztvevő felek és a konkrét probléma természetesen nem lesz azonosítható) azzal a céllal, hogy könnyebb legyen eldönteni, érdemes-e mediátor segítségét kérni egy-egy konkrét probléma megoldásához. Lesz szó a mediálható és a nem mediálható esetekről, de néhány bejegyzés erejéig pszichológiai kérdésekkel is foglalkozom majd.