Eltűnt

Az oldal, amelyet bejelentettem a pedofil tartalma miatt, már nem található meg. Köszönöm!

OFF

Aki véletlenül nem érti a címet: valami olyasmi következik, ami nem mediáció, nincs köze közvetlenül ezekhez a témákhoz, mégis fontosnak érzem leírni, megosztani, hogy tudjatok róla, figyeljetek rá.

A múlt héten valaki felhívta a figyelmemet egy honlapra, azt mondta, mindenképp nézzem meg. Egyrészt örülök, hogy megtette, másrészt nem aludtam 2 napig, annyira felzaklatott.

Nem fogom megadni a honlap címét, viszont megmutatom egy darabkáját:

A kép teljes névvel szerepel. És honnan származik? Természetesen egy Facebook-profilról szedte le a nem túl jó szándékú valaki, aki az említett honlapot üzemelteti. A diáklány nem védte le az adatait (kb. 3 perc megtenni!), így bárki bármit lementhet onnan, és felhasználhat később. Ami a legborzasztóbb az egészben, az a 34 komment. A honlapot hozzáértő ember tartja fenn, korosztály szerint lehet keresni benne. 

Amint szembesültem vele, azonnal bejelentést tettem az internethotline.hu oldalon. Megjött a válasz, íme:

"Bejelentésével kapcsolatban tájékoztatom, hogy az Internet Hotline már több alkalommal büntetőeljárás indítását kezdeményezte a rendőrségnél az oldalon található jogsértő tartalmak miatt, illetve számos esetben sikeresen érte el olyan, az érintettek hozzájárulása nélkül az oldalra feltett képek törlését, amelyeket nem az oldal tárhelyszolgáltatója tárolt, illetve tájékoztatta a sértetteket jogorvoslati lehetőségeikről. Mindezekre tekintettel remélhető, hogy az oldal üzemeltetői a jogsértő tartalmak közlésével hamarosan felhagynak."

Aki saját maga is szeretne bejelentést tenni, írjon az e-mail címemre, és elküldöm neki az oldal címét. Minél többen, annál jobb.

Még valami: abban is szívesen segítek, hogy hogy lehet a Facebook-profilt titkosítani. Akinek gyerekei vannak, annak még inkább kötelező!

Kivel beszéled meg, kislányom?

Nemrég volt szerencsém egy anyukával beszélni a kislányáról gyermekvédelmi munkám során. A lányzóval egyszer találkoztam eddig, ma lesz a második megbeszélésünk. 15 éves, gond van vele otthon is és az iskolában is. Anyuka egyedül neveli, és kifogyott az eszközökből. Látja, hogy gyermeke nincs jól, szeretne neki segíteni, de nem tudja, hogyan. Na, erről beszéltünk. Hogy mi lehet a baj a lánykával. Új perspektívát mutattam neki, állítottam egy kicsit a fókuszán. Nehezen viselte, és ennek hangot is adott. A gyermeknek ő az anyukája, ő akarja neki a legjobbat, ő ismeri, félti, neveli. Én idegen vagyok, egyszer beszéltem vele, mégis többet tudok arról, hogy mi foglalkoztatja, mi bántja, mint ő. Sőt, nekem igent mondott arra is, hogy keressen fel egy pszichológust, pedig ezt már ő is mióta mondja, de hiába.

Próbáltam szavakba önteni, hogy miért működik az egy kamasznál, ha egy számára ismeretlen emberrel beszélhet a gondjairól, nem tudom, megértette-e. Ez nem az ő szülői kompetenciáját kérdőjelezi meg, ez valami egészen másról szól. De vajon miről? 

Nem ő volt az első, aki csodálkozásának adott hangot, amiért nekem általában sikerül rávennem a fiatalokat arra, hogy nyíljanak meg előttem. Mondhatnám, hogy ez a munkám, de tudom, hogy nem mindenkinek megy ez, aki hasonló területen dolgozik. Akkor ez most rajtam múlik, vagy a helyzeten? Azért nyílnak meg előttem, mert én vagyok ott, vagy azért, mert nem ismernek? Mit tudok én magam nyújtani? 

Elfogadást. Verbális és nonverbális módon is azt közvetítem, hogy mondhat bármit, nem ítélkezem. Nem közlöm, hogy szerintem rendben van-e mindaz, amit ő tesz vagy mond, gondol vagy érez. Nehéz, de komolyan gondolom. Amikor beszélgetek egy diákkal, a saját véleményem nem jelenik meg semmilyen formában. 

Tárgyilagosságot. Ezt nagyon értékelik a kamaszok. Összefoglalom, hogy mi a konkrét szituáció, amiben ők benne vannak, majd felvázolom a lehetséges utakat, megoldásokat. Van, hogy csak egy irány van, akkor azt mondom el lépésről lépésre. Kinek mit fogok mondani, ki mit fog tenni... Akkor teszek konkrét lépést, ha ő maga is rábólint, hogy rendben, megértette, elfogadta.

Aktív figyelmet. Rá nézek, rá figyelek. Nem az órámat, nem a telefonomat nézegetem, nem is jegyzetelek (szerencsére jó a memóriám), csak hallgatom. Nem bambulok el közben, megszűnik minden, ami nem oda tartozik. 

Csendet. Na, az tényleg embert próbáló, de beválik. Felteszek egy kérdést, majd várok. Akkor is, ha látszólag nem hallotta meg a gyermek, ha nézeget ki az ablakon, ha kerüli a szemkontaktust. Várok. Nem ismétlem meg, nem teszek fel segítő kérdést, nem adok hipotetikus válaszokat helyette. Várok. Még mindig nem nézegetem sem az órám, sem a papírjaimat. Őt sem fixálom, nem sürgetem. Mindkettőnk számára világos, hogy ennek a csöndnek akkor lesz vége, ha ő megszólal. A következő kritikus pont az, hogy arra hogy reagálok. Tudom, hogy egy ilyen csöndet kétféle módon lehet megtörni: az egyik, és talán az egyszerűbb az, ha válaszol a kérdésre őszintén. Érdemes a válasz után nem rögtön reagálni, hogy ő is meghallja azt, amit hangosan kimondott. Általában ő maga viszi tovább a fonalat, nekem csak figyelnem kell. A másik lehetőség az, hogy még nem készült fel arra, hogy válaszoljon a kérdésre. Ilyenkor zavart makogás a válasz, és valami olyasmi, hogy tényleg nem tudom, mit mondhatnék. Ezt minden komment nélkül el kell fogadni, és továbblépni egy másik területre. Ha kész lesz a válasszal, el fogja mondani. Ha ennél a pontnál a legkisebb erőszakkal, noszogatással találkozik, a bizalmi kapcsolatnak vége, akár ne is folytassuk tovább. Azt hiszem, ez az a pont, ahol egy szülő másként viselkedik. Látja, hogy van valami a gyerekében, ami bántja, zavarja, és tudni akarja, hogy mi az, de a gyermek még nem készült fel arra, hogy beszéljen róla. Főleg nem a szülőjével, akitől totális függésben van. Anyuka jót akar, ezért kérdez, noszogat, biztat, egy idő után faggat. Mégsem jut semmire. Aztán jön valaki, egy idegen, aki ott terem, és hopp, a lánykája már el is mondta neki mindazt, amit a saját anyukájának nem.

Világos szabályokat. A diák pontosan tudja (általában), hogy mi az oka annak, hogy mi beszélgetünk. Az más kérdés, hogy ezzel egyet is ért-e, de tudja. Azt is, hogy ez a beszélgetés meddig tart, azt is, hogy mikor találkozunk legközelebb. Azt is, hogy ebből a beszélgetésből mi az, ami kettőnk közt marad, és mit adok tovább, és kinek. És általában nem bánják, ha kicsit ők vannak a középpontban. 

Összefoglalva úgy látom, hogy az adott helyzetnek nagy ereje van, elsősorban azért nyílnak meg, másodsorban pedig azért, mert én ülök ott, aki ismeri a saját lehetőségeit és határait is egyben.

Már megint ti voltatok?

Az eset a következő: egy iskolai rendezvényt követően három fiú a dühét és a frusztrációját úgy vezette le, hogy kiabált, és az útjukba kerülő tárgyakat, köztük egy padot is felrúgott. Az esetnek több szemtanúja volt. A fiúknak nem ez volt az első problémás cselekedetük az iskolában, ha valami történt, az elsők közt váltak gyanússá. 

Mindhárman megkapták a soron következő fegyelmi fokozatukat, az egyiküknek el kell hagynia az iskolát.

Hogy lehetett volna konstruktív, pozitív kimenetele az esetnek?

Első körben azt kell felkutatni, hogy kik azok, akiket közvetlenül érint az eset. Természetesen a három diák, plusz a szüleik is, esetleg a barátaik az iskolából. Az igazgató, a helyettes, és azok a tanárok, akik még ott voltak a rendezvényen, és akik ellen tulajdonképpen a fiúk dühe irányult. Azok a tanárok is érintettek, akik bíztak a fiúkban, és akiknek csalódást okoztak. Az már most látható, hogy sok emberről van szó. Ilyen esetben nem a "szokványos" mediációs eljárást alkalmazzuk, hanem ún. jóvátételi konferenciát rendezünk. A felkészülés is másképp zajlik: a facilitátor külön-külön beszél minden egyes érintett féllel, és mindenkit megkér, hogy mondja el, mi történt. Első körben az elkövetőkkel, jelen esetben a három fiúval veszi fel a kapcsolatot. Nagyon fontos, hogy a Mi történt? kérdésre őszinte válasz érkezzen, mert jóvátételi konferenciát csak abban az esetben lehet szervezni, ha az elkövetők vállalják a felelősséget a tettükért, vagyis elismerik, hogy ők voltak azok, akik felrúgták a padot. A sértettek is elmondhatják a facilitátornak, hogy mi történt, kiegészítve azzal, hogy mindez milyen hatással volt rájuk nézve. Minden fél megnevezhet valakit, aki az ő pártfogójaként lehet jelen a megbeszélésen. Fontos, hogy az elkövetők ne érezzék sarokba szorítva magukat.

A négyszemközti beszélgetés során kialakul a bizalom az érintett felek és a facilitátor között, aki mindenkinek elmondja a saját szerepét a konferencián: pártatlan, titoktartó, nem hoz döntést, ő csupán koordinálja a beszélgetést. A jóvátételi konferencia kezdetére mindenki ismeri őt, elfogadja a szerepét, és megadja a vezetéshez szükséges felhatalmazást, hiszen a részvétel önkéntes, a szereplők csak akkor vállalják, ha teljes mértékben megbíznak a vezetőben. 

A konferencia:

A konferencia helyszínén a székeket egy nagy körben rendezik el. A sértettek és azok támogatói a facilitátor balján foglalnak helyet, az elkövetők és családjuk pedig tőle jobbra ülnek. A facilitátor emlékezteti a résztvevőket arra, hogy önkéntesen vesznek részt a konferencián, és bármikor szabadon távozhatnak. Azt, hogy ki az, aki elsőként mondja el a saját szemszögéből, hogy mi történt, a facilitátor dönti el. Általában az elkövetők közül azt a személyt választja, akinél a személyes beszélgetés során a leginkább tapasztalta a megbánást, és a jóvátétel iránti igényt. 

Egymás után elmondja mindenki a saját verzióját arról, hogy mi történt, majd a sértettek elmondják azt is, hogy mindez hogy érintette őket. A szülők általában megfogalmazzák a csalódottságukat és a tehetetlenségüket, a tanárok elmondják, hogy mennyi mindent megpróbáltak, és ismét megtörtént, a barátok szintén hasonló érzésekről számolnak be. Az elkövetők ekkor szembesülnek azzal, hogy egy látszólag semmiségnek tűnő tett (csak egyszer belerúgtam a padba, mert mérges voltam), milyen sok emberre volt hatással, és milyen mélyen bántja őket azóta is. 

Ekkor jön el az őszinte bocsánatkérés ideje, és egyben valamilyen engesztelő jóvátétel felajánlása. Ez lehet egy egyhetes nyári munka az iskolában (rombolás után általában valamilyen felújítási munka), illetve bármilyen alkotó tevékenység, amivel a köz javát szolgálják. Az elkövetők számára nagyon nehéz ennyi ember előtt őszintén felelősséget vállalni, főleg, ha diákokról van szó, mivel ők még csak tanulják azt, hogy a tetteiknek milyen következményei vannak. A konferencia ereje abban rejlik, hogy egy biztonságos, ítéletmentes térben néznek szembe ezekkel a következményekkel, így nekik sem a védekezést, az elhatárolódást kell választaniuk (mint egy iskolai fegyelmi tárgyalás során), hanem őszintén kimondhatják: bocsánatot kérek. És miután ők azok, akik felajánlják a jóvátételt, amit a sértettek el is fogadnak, így valóban mindenki képes új lappal indulni, és lezárni magában a történteket.

A konferencia zárásaként - miután írásba foglalták a felajánlást -, a facilitátor mindenkit meginvitál egy kis eszegetésre. Ekkor már kötetlenül, felszabadultan tudnak a felek egymással társalogni, elindulhat újra az őszinte kommunikáció. 

A tapasztalat azt mutatja, hogy a jóvátételi felajánlást az elkövetők maradéktalanul betartják, és utána többet nem rongálnak meg semmit, sőt, ők azok, akik visszatartják társaikat a hasonló tettektől. 

Sok időt és energiát igényel a felkészülés és a lebonyolítás, de mindenképp megéri, főleg, ha a másik alternatíva egy fegyelmi tárgyalás.