Munkám során gyakran keresnek meg az osztályfőnökök azzal a problémával, hogy van olyan tanulójuk, akit nem fogadtak be a többiek. Mit lehetne tenni? Sajnos ahhoz, hogy az osztályfőnök észrevegye a jeleket, és eljusson addig az elhatározásig, hogy jelzi is a problémát, többnyire már súlyos helyzetnek kell lennie.
Azt gondolom, hogy ha most gyorsan végeznék egy felmérést az ismerőseim között, akkor az lenne az általános vélemény, hogy teljesen normális osztály az, ahova 1-2 diák nem tud beilleszkedni, mindenki ismeri ezt a szituációt, majd kijárják az iskolát, és akkor megváltozik a helyzetük. Így látják azok, akik saját maguk soha nem voltak kirekesztve egy társaságból sem, nincs rossz érzésük, ha a középiskolás éveikre gondolnak. Nem úgy az a gimnazista, aki magányosan üldögél 30 kortársa között, neki ez ott és akkor az örökkévalóság. Nem lát ki belőle, nincs még tapasztalata az idő múlásáról, hiszen azóta ül az iskolapadban, amióta az eszét tudja. Nincs vége. Nincs utána.
Nézzük meg egy kicsit közelebbről, hogy milyen érzés kívül lenni, kintről nézni befelé.
"Azon az éjszakán nem is tudtam aludni.
Csak feküdtem, és a szívem annyira fájt, hogy el sem lehet mondani.
Azt gondoltam, meghalok az ágyban aznap éjjel, olyan piszkosul fájt.
A szívnél kezdődik, aztán szétterjed az egész testben, az egész test fáj.
A szívem, az agyam, mindenem haldoklott."
(Részlet A társas kirekesztés pszichológiája (Kipling D. Williams, Forgács József, William Von Hippel, Kairosz Kiadó, 2006, 81-133 oldalig) című könyvből.)
Egy fiú vallott így, akit elhagyott a szerelme. Azt gondolnánk, hogy a szerelmi csalódás nem kivételes helyzet, valószínűleg a legtöbb felnőtt átesett már hasonló élményen. A fenti vallomásból mégis szélsőséges érzelmi reakció olvasható ki. Ha annyira hétköznapi a dolog, miért ez a hatás? Nem szoktunk rá gondolni, de a szakítás is a társas elutasítás egyik fajtája, az átélt érzések szinte azonosak.
Kísérletek bizonyítják, hogy akit nem fogadnak be egy közösségbe, az az egyén ezt hasonlóan éli meg, mint amikor a testi épségét veszélyeztetik. Innen nézve már nem tűnik olyan egyszerűnek a peremen lévők helyzete, nem legyinthetünk, hogy majd elmúlik 4-5-6 év múlva, és megérthetjük azt is, hogy az állandó veszélyérzet miért jelentkezik gyakran valamilyen betegség formájában.
A tanulmányban szereplő második kísérlet azt vizsgálja, hogy a társas elutasítás ugyanúgy blokkolja a fájdalomérzetet, mint a fizikai veszély. Azt talán már mindenki tapasztalta, hogy egy sérülést követően nem jut el a fájdalom érzete az agyba, előbb a veszélyforrást kell eltávolítani, biztonságba kerülni, utána jelentkezik csak a fájdalom. Ez egy túlélést segítő mechanizmus, ami azt szolgálja, hogy a fájdalom ne gátolja a biztonságba kerülést.
Számomra megdöbbentő volt a kísérlet leírása: a 96 résztvevő a kiírás szerint fizikai kényelmetlenségre adott reakciókat vizsgáló kísérletre jelentkezett. Előzetes felmérés után azt az instrukciót kapták, hogy játsszanak on-line labda-passzolgatós játékot három másik résztvevővel. "Ez a játék valójában a kirekesztés manipulálását szolgálta. A befogadás esetében a résztvevők 40 dobásból 10-szer kaptak labdát, a kirekesztés esetében viszont csak kétszer." Nem volt szó tehát személyes kapcsolatról, barátságról, idegenekkel játszottak egy számítógépen keresztül. A játék után arra kérték őket, hogy a nem domináns kezüket tegyék egy 1 fokos vízzel teli tálba, és addig tartsák bent, amíg bírják, de legfeljebb 3 percig. Azok, akik az előzetes felmérés alapján sebzettségre hajlamosabbak voltak, sokkal tovább bent tartották a kezüket akkor, ha kirekesztették őket a játékból, mint amikor befogadták őket. A kirekesztést követően nem érzékelték a fájdalmat a szinte fagyos vízben.
Ez lehet a magyarázata annak, hogy nagyon nehéz észrevenni, ha valaki teljesen kívül rekedt egy osztályban. A pedagógusok többnyire a zavart keltő diákokra fókuszálnak, még talán hálásak is, hogy valaki szép csendben, érzelemmentesen ül a hátsó padban. Az iskolai lövöldözések elkövetőiről szinte kivétel nélkül az derült ki, hogy magányosak voltak, társaik nem reagáltak a jelenlétükre, ha mégis, az bántó volt. Az öngyilkossági gondolatok is gyakrabban és erőteljesebben jelentkezhetnek a kirekesztett fiatalok esetében. Céltalanná válnak, megszűnik a tanulási motivációjuk, kedvetlenül, mogorván reagálnak társaikra. Külső szemmel úgy tűnhet, hogy ez az oka annak, hogy nincsenek barátaik, mintha önként választották volna a magányos életformát.
A kirekesztett diák saját maga csak kivételes esetekben
tud változtatni a helyzetén. Nekünk kell segítenünk úgy, hogy az egész
közösséggel foglalkozunk, mert ez nem a peremen lévő diák problémája, hanem az egész osztályé.
El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ilyen érzésekkel járni egy iskolába, kötelezően jelen lenni nap, mint nap. Azt viszont tudom, hogy a gyermekvédelem területén dolgozóknak kötelességük segíteni mindazoknak, akik hasonló helyzetben vannak. Amit én javasolni szoktam a hozzám forduló pedagógusoknak, az az, hogy vegyünk fel szociometriát, nézzük meg, hogy a szóban forgó diák tényleg kapcsolatok nélkül van-e, és utána dolgozzunk ki konkrét módszereket arra, hogy a tanuló integrálódhasson. Ilyen módszer például az ültetési rend megváltoztatása (a padtársak sokkal többször szólítják meg egymást, mint a többieket), csoportmunkák kiosztása, közösségépítő játékok beiktatása a tanrendbe, stb. Van olyan osztályfőnök, aki bevallotta, hogy nem érzi magát elég felkészültnek minderre, neki személyesebb, közvetlenebb segítséget tudtam felajánlani, vagyis én tartom meg az osztályfőnöki órákat 1-2 hónapig.
Nagyon fontos, hogy a pedagógusok minél hamarabb felismerjék a problémát, és ha úgy ítélik meg, hogy egyedül nem tudnak változtatni a kialakult helyzeten, forduljanak szakemberhez, mert nem fog magától sem megoldódni, sem javulni a helyzet.
