Kényes kérdések

 Olvasok egy könyvet, az a címe, hogy Gyermekek krízishelyzetben, Fran Newman írta, és ebben a műfajban az egyik legjobb, amivel találkoztam. 

A szerző tanár, és tanároknak is szánta az írását. Nem elméleti munkáról van szó, a saját tapasztalatait osztja meg a gyakorlat oldaláról közelítve. A szöveg olvasmányos, informatív és meglehetősen inspiráló. 

Sok témát felvet, amelyekről csak nehezen, vagy alig merünk beszélni a diákokkal, pedig fontos lenne. Munkám során az egyik "mániám" az lett, hogy olyan foglalkozásokat vigyek be az iskolákba, amik szerintem fontosak, és beszélni kell róluk, bármennyire nehéz is. A könyvből további ötleteket merítettem, és ami talán még fontosabb, szembesített egy eddig nem reflektált szemellenzőmmel is. 

Az első rész a haragról szól. Az iskolában a tanulóktól elvárjuk, hogy nyugodtak legyenek, kontrollálják magukat, miközben nem adunk teret a harag kiélésének. Félünk a haragos gyerektől, mert mi van, ha nem tudjuk kezelni? Pedig nem nekünk kell megszüntetnünk az indulatát, a mi dolgunk annyi, hogy helyet és lehetőséget biztosítsunk a levezetésére. Az egyik pszichológus kollégám mesélte, hogy jár hozzá egy fiú, aki egyetlen dolgot akar: dühöngeni. Káromkodik, papírokat tépked, a falat üti és rúgja. 10 perc alatt megnyugszik, megköszöni és elmegy. Ha lenne az iskolákban olyan hely, ahol ezt biztonságban megtehetnék a gyerekek (elég lenne egy bokszzsák), akkor sokkal kevesebb diákot bántalmaznának a társaik. A harag jelen van, nem tehetünk úgy, mintha nem létezne.

A második rész főleg a halállal foglalkozik. Szó van a  halálesetről a családban, a tantestületben, az iskolában, és nem utolsó sorban szó van az öngyilkosságot elkövető diákokról is. Leír egy esetet a szerző: valamilyen egészségnapon meghirdetett egy előadást az öngyilkosságról. A diákok 40 téma közül választhattak, úgy gondolta, hogy kb. 30-an mennek el az övére. Több, mint 200-an voltak. Azzal mindenki tisztában van, hogy az öngyilkosság foglalkoztatja a serdülőket, mégsem adunk nekik lehetőséget, hogy megbeszélhessék valakivel. Az egyik tervem a jövőre nézve ez lenne. Képeznem kell még magam, mert egyelőre keveset tudok a témáról. 

Ennek a résznek a végén esik szó a különélésről és a válásról, és ennél a pontnál kellett rájönnöm, hogy eddig nem vettem komolyan, ha azt hallottam valakitől, hogy a szülei nem élnek együtt, vagy épp válni készülnek. Olyan sok gyerek él csak az egyik szülőjével, hogy a válás elvesztette számomra a hírértékét. És ez baj, mert egy gyereknek nagyon komoly krízist jelent, ha felbomlik a családja. A szerző csoportfoglalkozásokat tart elvált szülők gyerekeinek, és nagyon jó tapasztalatai vannak. Még egy dolog, amit érdemes lenne megvalósítani. 

Szó van még az alkoholizmusról, a szegénységről, a faji és nemi megkülönböztetésről. És a szexualitásról. Nemrég tartottam egy osztályfőnöki órát az internet veszélyeiről, aminek a végén mindenki kapott egy üres lapot. Azt kértem tőlük, hogy írják fel azt a témát, amivel szívesen foglalkoznának, persze név nélkül. Az osztály fele egyetlen szót írt a papírra: szex. Nem meglepő, gondolom, hogy foglalkoztatja őket a téma. Az már meglepőbb, hogy milyen tudással rendelkeznek a serdülők például a teherbe esésről. 

Egy idézet a könyvből:

"Sokan azt hiszik, hogy nem lehet teherbe esni, ha

- csak alkalmanként szeretkeznek

- nyitott szemmel szeretkeznek

- ez az első alkalom

- állva szeretkeznek

- nem veszik le a ruhájukat

- a lány közösülés előtt bevesz egy aszpirint és iszik egy kólát

- közösülés előtt a fiú bevesz egy összetört fogamzásgátló tablettát

- ..." (145.o.)

Szerencsére azt tapasztalom, hogy az igazgatók és az osztályfőnökök egyaránt nyitottak az új témákra, szívesen veszik, ha valaki vállalja, hogy beszél a diákokkal a "kényes" kérdésekről.

Kényes kérdésből, tabutémából pedig van bőven, csak győzzek válogatni.

"Nincsen olyan óvatos lépés, mely omlást ne indítana..." *

Avagy nyílt sebekben nem vájkálunk.

Tegnap beszélgettem valakivel, aki most tanulja a gyermekvédelem gyakorlati részét (az elméletit már megtanulta), és azt kérdezte, hogy hogy is zajlik egy első találkozás. Gondolkodtam a válaszon, és nagyon nehéz bármi olyan dolgot mondani, ami általános érvényű, de azért lehet:

1. elvárások, lehetőségek tisztázása. A beszélgetést mindig én kezdem azzal, hogy elmondom, ki vagyok, miért vagyok ott, mit tudok nyújtani, mit jelent a titoktartási kötelezettség...

2. megkérdezem, hogy mit gondol minderről, érti-e, stb. Utána övé a szó. Nem teszek fel konkrét kérdést, mert nagyon sok minden kiderül abból, hogyan kezdi a történetét. 

3. tudatosítom magamban, hogy nem azért ül ott, hogy az én kíváncsiságomat kielégítse. Lehet, hogy olyan témáról lesz szó, ami engem érdekel, szeretnék többet tudni róla (pl. droghasználat, függőség...), de nem a velem szemben ülő dolga, hogy bővítse az ismereteimet. A problémájáról van szó.

4. csak azzal foglalkozunk, ami valamilyen formában szóba került. Ide tartozik az is, ami látványosan nem került szóba. 

5. nyílt végű kérdéseket szabad csak feltenni, kivéve, ha valamilyen tényt szükséges tisztázni.

6. ha úgy látom, hogy valamilyen érzelmi trauma dolgozik a háttérben, akkor az a cél, hogy a partner megnyugodjon, nem szabad belekérdezni, mert ott és akkor nem tudok mit kezdeni az elfojtott érzelmek felszínre kerülésével. Sokat ronthatok az amúgy is nehéz helyzetén egy tapintatlan kérdéssel. Erre utal az, hogy nyílt sebekben nem vájkálunk. És ez a legnehezebb. 

      Volt egy abúzus-gyanús esetem. A tanuló be volt zárkózva, hárított minden kísérletet arra, hogy beszéljen magáról. Elértünk egy olyan pontig, ahol visszajeleztem neki azt, amit a beszélgetés során tapasztaltam. Elmondtam, hogy látom, hogy történt vele valami nemrég, látom, hogy ez nagyon nehéz neki. Megkérdeztem, hogy van-e valaki a környezetében, akivel meg tudja mindezt beszélni. Ekkor elkezdett könnyezni, de még mindig nem nézett rám. Azt válaszolta, hogy senkivel nem tud erről beszélni, senkiben sem lehet megbízni. 

Ez nem felhívás volt arra, hogy bizonyítsam, hogy márpedig bennem bízhat, én vagyok a megfelelő ember. Ez egy tény volt a számára. Senkiben nem lehet megbízni. El kellett fogadnom. Megnyugtattam, hogy nem fogom faggatni, nem kell nekem elmondania semmit, ha nem szeretné, de megtalál, ha meggondolja magát. És elmondtam azt is, hogy bár nem úgy látja most, de szüksége lesz valakire, ezért pszichológushoz irányítottam. Azt mondta, hogy elmegy, ha muszáj. El is ment.

7. nem az én feladatom az, hogy - ha nem vészhelyzet áll fenn - meghatározzam a továbbiakat. Az dönt, akinél a probléma van. Én annyit tudok tenni, hogy elmondom a saját kompetenciáimat, azokat a területeket, ahol segíteni tudok. Ha szeretne velem együtt dolgozni, akkor ezt konkretizáljuk. Ha nem, akkor kitaláljuk, hogy ki lenne a megfelelő ember. 

Arra nagyon szoktam vigyázni, hogy a hangulat végig nyugodt maradjon, szinte baráti. És őszinte. 
Ez a felsorolás természetesen nem teljes, és tudom, hogy nem is túl részletes, később talán kibővítem még. Egy irányvonal inkább, egy olyan irány, ami nekem bevált. Rengeteg egyéb módszer van a kapcsolatteremtéshez, de mielőtt valaki elkezdené a gyakorlatban, mindenképp végig kell gondolnia, hogy mit csinál, és azt miért csinálja. És ezt nem tanítják meg az egyetemen.  

*Nádas Péter: A fotográfia szép története, 146.

Grotowski

"Minden megszokott út egyenlő a távolságot áthidaló várakozással."