"Nincsen olyan óvatos lépés, mely omlást ne indítana..." *

Avagy nyílt sebekben nem vájkálunk.

Tegnap beszélgettem valakivel, aki most tanulja a gyermekvédelem gyakorlati részét (az elméletit már megtanulta), és azt kérdezte, hogy hogy is zajlik egy első találkozás. Gondolkodtam a válaszon, és nagyon nehéz bármi olyan dolgot mondani, ami általános érvényű, de azért lehet:

1. elvárások, lehetőségek tisztázása. A beszélgetést mindig én kezdem azzal, hogy elmondom, ki vagyok, miért vagyok ott, mit tudok nyújtani, mit jelent a titoktartási kötelezettség...

2. megkérdezem, hogy mit gondol minderről, érti-e, stb. Utána övé a szó. Nem teszek fel konkrét kérdést, mert nagyon sok minden kiderül abból, hogyan kezdi a történetét. 

3. tudatosítom magamban, hogy nem azért ül ott, hogy az én kíváncsiságomat kielégítse. Lehet, hogy olyan témáról lesz szó, ami engem érdekel, szeretnék többet tudni róla (pl. droghasználat, függőség...), de nem a velem szemben ülő dolga, hogy bővítse az ismereteimet. A problémájáról van szó.

4. csak azzal foglalkozunk, ami valamilyen formában szóba került. Ide tartozik az is, ami látványosan nem került szóba. 

5. nyílt végű kérdéseket szabad csak feltenni, kivéve, ha valamilyen tényt szükséges tisztázni.

6. ha úgy látom, hogy valamilyen érzelmi trauma dolgozik a háttérben, akkor az a cél, hogy a partner megnyugodjon, nem szabad belekérdezni, mert ott és akkor nem tudok mit kezdeni az elfojtott érzelmek felszínre kerülésével. Sokat ronthatok az amúgy is nehéz helyzetén egy tapintatlan kérdéssel. Erre utal az, hogy nyílt sebekben nem vájkálunk. És ez a legnehezebb. 

      Volt egy abúzus-gyanús esetem. A tanuló be volt zárkózva, hárított minden kísérletet arra, hogy beszéljen magáról. Elértünk egy olyan pontig, ahol visszajeleztem neki azt, amit a beszélgetés során tapasztaltam. Elmondtam, hogy látom, hogy történt vele valami nemrég, látom, hogy ez nagyon nehéz neki. Megkérdeztem, hogy van-e valaki a környezetében, akivel meg tudja mindezt beszélni. Ekkor elkezdett könnyezni, de még mindig nem nézett rám. Azt válaszolta, hogy senkivel nem tud erről beszélni, senkiben sem lehet megbízni. 

Ez nem felhívás volt arra, hogy bizonyítsam, hogy márpedig bennem bízhat, én vagyok a megfelelő ember. Ez egy tény volt a számára. Senkiben nem lehet megbízni. El kellett fogadnom. Megnyugtattam, hogy nem fogom faggatni, nem kell nekem elmondania semmit, ha nem szeretné, de megtalál, ha meggondolja magát. És elmondtam azt is, hogy bár nem úgy látja most, de szüksége lesz valakire, ezért pszichológushoz irányítottam. Azt mondta, hogy elmegy, ha muszáj. El is ment.

7. nem az én feladatom az, hogy - ha nem vészhelyzet áll fenn - meghatározzam a továbbiakat. Az dönt, akinél a probléma van. Én annyit tudok tenni, hogy elmondom a saját kompetenciáimat, azokat a területeket, ahol segíteni tudok. Ha szeretne velem együtt dolgozni, akkor ezt konkretizáljuk. Ha nem, akkor kitaláljuk, hogy ki lenne a megfelelő ember. 

Arra nagyon szoktam vigyázni, hogy a hangulat végig nyugodt maradjon, szinte baráti. És őszinte. 
Ez a felsorolás természetesen nem teljes, és tudom, hogy nem is túl részletes, később talán kibővítem még. Egy irányvonal inkább, egy olyan irány, ami nekem bevált. Rengeteg egyéb módszer van a kapcsolatteremtéshez, de mielőtt valaki elkezdené a gyakorlatban, mindenképp végig kell gondolnia, hogy mit csinál, és azt miért csinálja. És ezt nem tanítják meg az egyetemen.  

*Nádas Péter: A fotográfia szép története, 146.