Nemrég volt szerencsém egy anyukával beszélni a kislányáról gyermekvédelmi munkám során. A lányzóval egyszer találkoztam eddig, ma lesz a második megbeszélésünk. 15 éves, gond van vele otthon is és az iskolában is. Anyuka egyedül neveli, és kifogyott az eszközökből. Látja, hogy gyermeke nincs jól, szeretne neki segíteni, de nem tudja, hogyan. Na, erről beszéltünk. Hogy mi lehet a baj a lánykával. Új perspektívát mutattam neki, állítottam egy kicsit a fókuszán. Nehezen viselte, és ennek hangot is adott. A gyermeknek ő az anyukája, ő akarja neki a legjobbat, ő ismeri, félti, neveli. Én idegen vagyok, egyszer beszéltem vele, mégis többet tudok arról, hogy mi foglalkoztatja, mi bántja, mint ő. Sőt, nekem igent mondott arra is, hogy keressen fel egy pszichológust, pedig ezt már ő is mióta mondja, de hiába.
Próbáltam szavakba önteni, hogy miért működik az egy kamasznál, ha egy számára ismeretlen emberrel beszélhet a gondjairól, nem tudom, megértette-e. Ez nem az ő szülői kompetenciáját kérdőjelezi meg, ez valami egészen másról szól. De vajon miről?
Nem ő volt az első, aki csodálkozásának adott hangot, amiért nekem általában sikerül rávennem a fiatalokat arra, hogy nyíljanak meg előttem. Mondhatnám, hogy ez a munkám, de tudom, hogy nem mindenkinek megy ez, aki hasonló területen dolgozik. Akkor ez most rajtam múlik, vagy a helyzeten? Azért nyílnak meg előttem, mert én vagyok ott, vagy azért, mert nem ismernek? Mit tudok én magam nyújtani?
Elfogadást. Verbális és nonverbális módon is azt közvetítem, hogy mondhat bármit, nem ítélkezem. Nem közlöm, hogy szerintem rendben van-e mindaz, amit ő tesz vagy mond, gondol vagy érez. Nehéz, de komolyan gondolom. Amikor beszélgetek egy diákkal, a saját véleményem nem jelenik meg semmilyen formában.
Tárgyilagosságot. Ezt nagyon értékelik a kamaszok. Összefoglalom, hogy mi a konkrét szituáció, amiben ők benne vannak, majd felvázolom a lehetséges utakat, megoldásokat. Van, hogy csak egy irány van, akkor azt mondom el lépésről lépésre. Kinek mit fogok mondani, ki mit fog tenni... Akkor teszek konkrét lépést, ha ő maga is rábólint, hogy rendben, megértette, elfogadta.
Aktív figyelmet. Rá nézek, rá figyelek. Nem az órámat, nem a telefonomat nézegetem, nem is jegyzetelek (szerencsére jó a memóriám), csak hallgatom. Nem bambulok el közben, megszűnik minden, ami nem oda tartozik.
Csendet. Na, az tényleg embert próbáló, de beválik. Felteszek egy kérdést, majd várok. Akkor is, ha látszólag nem hallotta meg a gyermek, ha nézeget ki az ablakon, ha kerüli a szemkontaktust. Várok. Nem ismétlem meg, nem teszek fel segítő kérdést, nem adok hipotetikus válaszokat helyette. Várok. Még mindig nem nézegetem sem az órám, sem a papírjaimat. Őt sem fixálom, nem sürgetem. Mindkettőnk számára világos, hogy ennek a csöndnek akkor lesz vége, ha ő megszólal. A következő kritikus pont az, hogy arra hogy reagálok. Tudom, hogy egy ilyen csöndet kétféle módon lehet megtörni: az egyik, és talán az egyszerűbb az, ha válaszol a kérdésre őszintén. Érdemes a válasz után nem rögtön reagálni, hogy ő is meghallja azt, amit hangosan kimondott. Általában ő maga viszi tovább a fonalat, nekem csak figyelnem kell. A másik lehetőség az, hogy még nem készült fel arra, hogy válaszoljon a kérdésre. Ilyenkor zavart makogás a válasz, és valami olyasmi, hogy tényleg nem tudom, mit mondhatnék. Ezt minden komment nélkül el kell fogadni, és továbblépni egy másik területre. Ha kész lesz a válasszal, el fogja mondani. Ha ennél a pontnál a legkisebb erőszakkal, noszogatással találkozik, a bizalmi kapcsolatnak vége, akár ne is folytassuk tovább. Azt hiszem, ez az a pont, ahol egy szülő másként viselkedik. Látja, hogy van valami a gyerekében, ami bántja, zavarja, és tudni akarja, hogy mi az, de a gyermek még nem készült fel arra, hogy beszéljen róla. Főleg nem a szülőjével, akitől totális függésben van. Anyuka jót akar, ezért kérdez, noszogat, biztat, egy idő után faggat. Mégsem jut semmire. Aztán jön valaki, egy idegen, aki ott terem, és hopp, a lánykája már el is mondta neki mindazt, amit a saját anyukájának nem.
Világos szabályokat. A diák pontosan tudja (általában), hogy mi az oka annak, hogy mi beszélgetünk. Az más kérdés, hogy ezzel egyet is ért-e, de tudja. Azt is, hogy ez a beszélgetés meddig tart, azt is, hogy mikor találkozunk legközelebb. Azt is, hogy ebből a beszélgetésből mi az, ami kettőnk közt marad, és mit adok tovább, és kinek. És általában nem bánják, ha kicsit ők vannak a középpontban.
Összefoglalva úgy látom, hogy az adott helyzetnek nagy ereje van, elsősorban azért nyílnak meg, másodsorban pedig azért, mert én ülök ott, aki ismeri a saját lehetőségeit és határait is egyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése