Ifjúságvédőként találkoztam azzal a családdal, amelyről szó lesz. Az első személyes megbeszélésem Petivel volt, aki 11. évfolyamos gimnazista, de már betöltötte a 18. életévét. Gyermekvédelmisként a nagykorúság az a határ, amelyen már nem lehet átlépni, de mint ebben az esetben is, előfordul, hogy a fiatal még tanköteles, és nem képes egyedül megoldani iskolai teljesítményét is befolyásoló problémáit.
Elmondta, hogy az apukájával naponta van konfliktusa, már nem is tudnak beszélni egymással, csak kiabálva, indulatból kommunikálnak. Nem tanul, gyakran beteg, elfásult, nincs jövőképe, vagy csak minimális. Vannak barátai, van közösségi élete is, nem gondolja, hogy depressziós lenne, inkább csak kivár, várja, hogy leérettségizzen, és elköltözzön otthonról. Mivel már nagykorú, és ezáltal saját magáért felel, nem vonhatom be a gyermekjóléti szolgálatot, hogy segítsenek a családnak, egyéb megoldást kell találni.
Felajánlottam neki a mediációt. Amikor már az összes igen, de kezdetű mondatára megfeleltem, és elértem azt is, hogy ne nyilatkozzon apukája nevében, meghallotta végre, amit mondok. Az érettségiig hátralévő másfél év még hosszú idő. A játszmákból kiszállni viszont szinte lehetetlen külső segítség nélkül. Elmondtam neki, hogy a mediáció nem a meggyőzésről, és nem az üres ígéretekről szól, lehetőség arra, hogy indulatok, agresszió nélkül beszéljenek, hogy mindketten megfogalmazhassák maguknak és egymásnak, hogy mire lenne szükségük a nyugodt együttéléshez.
Tetszett neki az ötlet, ki is mondta, hogy talán-talán, esetleg mégis van segítség.
Jövő héten beszélek külön az apukával, neki is felajánlom ezt a lehetőséget. Bízom benne, hogy igent mond.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése